19. alkalom április 27. A keresztényüldözés a római birodalomban.

Átírás

1 Biblia-kor BB 19. alkalom április 27. A keresztényüldözés a római birodalomban. a) A római valláspolitika sajátosságai. A római birodalmat vallási szempontból a sokféleség és a vallási türelem jellemezte: minden tartományának, vidékének megvolt a maga vallása, és senki sem gondolt arra, hogy a másik isteneinek létét kétségbe vonja. E sokféleség fölött volt a római államvallás, mely rendkívül türelmes volt az idegen vallásokkal szemben. A meghódított területeken sem nyomta el vagy irtotta ki a leigázott népek vallásait, hanem számukra, mint religio licita, 'megengedett vallás', létjogosultságot biztosított. A tökéletes vallásszabadság mellett csupán a császárkultusz bizonyos alkalmakkor történő elvégzése volt kötelező. Vallásilag e két tényező tartotta össze a hatalmas birodalmat. A római állam nemcsak tűrte, hogy polgárai idegen, de elismert vallásokat (pl. egyiptomi Isis-Serapis-, szemita Baal-, frigiai Attis-vallást stb.) kövessenek, hanem maga is átvett idegen kultuszokat, isteneket, így a görög vallás és mitológia teljesen összefonódott a római hitvilággal. A nemzeti vallás tiszteletben tartása azonban szigorú polgári kötelesség volt, a hazai istenek megvetése hazaárulásnak számított. Egyedül a zsidóság nem olvadt be e vallási világba, s kiválasztottsága alapján elkülönült a többiektől. Palesztina meghódítása után Augustus (ur. Kr. e. 31-Kr. u. 14.) és Tiberius (ur ) a zsidók vallásának megadták a religio licita rangot, jóllehet e vallás a császárkultusszal összeegyeztethetetlen volt, s zsidók a rómaiakkal is állandóan éreztették vallási függetlenségüket (Pilátus). A kereszténységben a római állam kezdetben zsidó szektát látott (vö. ApCsel 28,22), ezért külön nem foglalkozott vele, s terjedt el a birodalomban. Amikor

2 2 azonban fölismerték a kereszténység önállóságát, a helyzet megváltozott: a kereszténység új és idegen vallás (religio nova, illicita) lett, s mivel hívei nem egy népből, hanem a birodalom minden néprétegéből voltak, a keresztény vallás fokozottan fenyegette az államvallás létérdekeit. A keresztények ellen a fő vád az istentagadás (ateizmus), az államvallás megtagadása lett. Az ilyen bűnöst a római jog közellenségnek tekintette. Ezzel együtt járt a felségsértés vétke, mert a keresztények megtagadták a birodalom urától a követelt császárkultuszt. b) A római joggyakorlat 249-ig. Bár a keresztényekre vonatkozó első római törvényeket nem ismerjük (a Tertullianus által említett institutum Neronianum, 'Néró-féle rendelet' nem maradt fönn), két forrásból megállapítható, milyen jogi alapon jártak el a rómaiak a keresztényekkel szemben: A legjelentősebb forrás Kr. u. 112: ifj. Plinius (61-113) és Trajanus császár (98-117) levélváltása. Plinius Bithynia császári tartomány helytartója volt Nikodémiában. Levélben fordult a császárhoz a keresztények ügyében (Epistola 96): előadta, hogy eddig keresztény pereket még nem folytatott le, tehát nem tudja, hogy a keresztényeket pusztán a vallásuk miatt is, vagy csak az ezzel kapcsolatos vétkeik miatt kell-e üldözni. Elégedjék-e meg tehát a keresztény vallás megállapításával, vagy derítse ki a vétkeket is? Mindaddig úgy járt el, hogy a részben névtelenül, részben szabályosan följelentett személyeket kihallgatta; akik azt állították, hogy korábban keresztények voltak, de már nem, azokat a császárnak bemutatott áldozat után elbocsátotta. Ezek a volt keresztények azt vallották, hogy bizonyos napokon napfelkeltekor istentiszteleteket tartottak, Krisztus tiszteletére himnuszokat énekeltek, a jóra fogadalmat tettek (keresztség), esti áldozatra (eucharistia) gyűltek össze. Vallomásukat két rabszolganő, diakonissza is megerősítette, akik megkínzatásuk után is kitartottak ostoba és irdatlan babonájuk mellett, s e makacsokat az állami en-

3 3 gedelmesség megszegése miatt halálra ítélte. Plinius véleménye szerint azonban az ügy behatóbb tanulmányozást érdemelne, mivel a kereszténység minden néprétegben és minden vidéken jelentősen terjed. Trajanus császár levélben (Epistola 97) röviden azt válaszolta, hogy az egész birodalomra vonatkozólag nem lehet egy szabályt fölállítani. Egyébként a következő normákat kell figyelembe venni: a keresztényeket nem kell hivatalból üldözni; a névtelen följelentéseket, mint általában, nem kell figyelembe venni; szabályos följelentés esetén a vádlottat le kell tartóztatni; o ha azt állítja, hogy nem keresztény, áldozatot kell bemutatnia a császárnak; o ha bevallja, hogy keresztény, el kell ítélni. A 2. század elején tehát még nem volt római törvény a keresztényüldözésről. Csak akkor kellett elítélni a keresztényeket, ha hivatalosan följelentették őket, s az ítélet indoka nem a vallás, hanem a felségsértés, a császárkultusz megtagadása volt. Ennek megfelelően Decius császárig ( ) valójában keresztények elleni perekről kell beszélnünk (Néró keresztényüldözése kivételével), melyek elsősorban a feljelentőktől függtek, s főként természeti csapások és katonai balsikerek esetén (amit az istenek bosszújának tartottak megsértésük miatt) sokasodtak meg. c) A keresztényüldözés története 313-ig. Róma nagy részét Kr. u. 64. júliusában óriási tűzvész pusztította el. A nép Néró császárt (54-68) gyanúsította a város felgyújtásával, aki erre elhíresztelte, hogy a gyújtogatók keresztények voltak, s tömegesen vetette börtönbe őket. A vizsgálat ugyan kiderítette, hogy a keresztények ártatlanok, de a pogány élettől való elkülönülésük miatt az em-

4 4 beriség gyűlölete vádjával halálra ítélték és Néró vatikáni kertjeiben a legkegyetlenebb módon kivégezték (Tacitus szerint) a keresztények óriási tömegét. A vadállatok bőrébe varrt keresztényeket vadállatok marcangolták szét, másokat keresztre feszítettek vagy szurokkal öntöttek le, s az est beálltával égő fáklyákként égették el őket. Ebben a keresztényüldüzésben lett vértanú Szent Péter és Szent Pál apostol is. A nép dühének csillapodásával alábbhagyott a vérengzés, mely valószínűleg nem terjedt túl Róma határain, de a keresztények ettől kezdve ki lettek szolgáltatva a pogány hatóságoknak, bármikor kényszermunkára vagy kínhalálra ítélhették őket. A tervszerű kereszényüldözést Decius császár indította meg. 249 decemberében rendeletet adott ki, hogy a nagy keresztény egyházközségek elöljáróit fogják perbe és a szokásos módon ítéljék el. 250 tavaszán elrendelte, hogy a császár trónra lépésének évfordulóján (dies natalis imperii) a birodalom valamennyi alattvalója köteles áldozatot bemutatni az állam isteneinek és a császárnak, amiről a hatóságok igazolást adtak. Elhatározásában a néphangulat döntően befolyásolta, mert a birodalom külső és belső bajainak okát a pogányság a kereszténységben kereste. Decius úgy gondolta, hogy az egységes államvallás fogja megmenteni a birodalom egységét. Elrendelte, hogy mindenki, a nők és gyermekek is, mutasson be áldozatot az isteneknek, s vegyen részt az áldozati lakomán. Bevezette a kínzást, minek következtében sokan lettek félelemből hittagadóvá (lapsi), áldozat bemutatóvá, vagy igazolást szereztek be ezekről. A tervszerű keresztényüldözés az egész birodalomra kiterjedt. Rómában az elsők között Fábián pápa ( ), Szicíliában Ágota, Galliában Saturninus püspök, Sándor jeruzsálemi püspök börtönben halt meg, Órigenészt megkínoz-

5 5 ták. Ciprián Karthagóban. Decius halála után 251-ben afrikai zsinat foglalkozott a hittagadók ügyével, s egész életükön át tartó penitenciára kötelezte őket. Gallus császár (251-53) alatt a keresztényeket tették felelőssé a járványért. Kornél pápát Dalmáciába száműzték. Amikor Decius megindította a keresztényüldözést, a legfőbb polgári közigazgatás Valerianus kezében volt, s valószínű, hogy a keresztényüldőzés gondolata is tőle származott. Trónralépése (253) után hadjáratokat folytatott és csak azok kudarca után fordult a keresztények ellen. 257-ben rendeletet adott ki, melyben minden alattvalónak lelkiismereti szabadságot biztosított ugyan, de a császárkultuszt megkövetelte, és a püspököket, papokat, s diakónusokat az áldozatokon való részvételre kötelezte. A rendelet eredménytelensége láttán úgy döntött, hogy az állhatatos püspököket azonnal ki kell végezni, a vagyonosabb hívőket is, ha a vagyonelkobzás nem használt. Halálbüntetés terhe alatt megtiltotta, hogy a keresztények a katakombákban összejöjjenek, s e tilalom végrehajtására még a római jog szerint is szent helynek tekintett temetőkbe is betörtek (II. Sixtus pápa, Szent Lőrinc). E keresztényüldözésnek a perzsa háború vetett véget. Gallienus ( ) keresztény felesége, Salonina hatására mindjárt trónralépése után hatálytalanította apja rendeletét, az elkobzott temetőket visszaadta a keresztényeknek. Aurelianus császár ( ) nem üldözte a keresztényeket, de kísérletet tett arra, hogy a római államvallást a Nap-vallásokkal összeegyeztesse (Rómában ekkor ért tetőpontjára a babiloni asztronómia, a szemita Baal- és a perzsa Mithrasz-kultusz). A császár a Napistent a római istenek közé iktatta és mint Sol invictust, a 'Legyőzhetetlen Nap'-ot a római birodalom urának és a világ üdvözítőjének nyilvánította (ünnepét dec. 25-én ülték). Keresztényüldözési szándékának végrehajtásában megakadályozta erőszakos halála.

6 6 Diocletianus császár ( ) indította meg a leghosszabb és legvéresebb keresztényüldözést. Gallienus 260-ban kiadott türelmi rendelete óta az Egyház viszonylag békét élvezett, keresztények a társadalom minden rétegében akadtak már, még a császári udvarban is. Diocletianus az egész birodalom közigazgatási reformjába kezdett, s ennek legnagyobb akadályát a kereszténységben látta. A katonaság és az adórendszer megreformálása után negyedes uralmat, tetrarchiát vezetett be: maga mellé vette augustusnak Maximianust, és kinevezte caesarnak Galeriust és Constantius Chlorust. Rómából Nikomédiába tette át székhelyét. Neje és leánya állítólag keresztény volt, ezért eleinte kedvezett a keresztényeknek, kiknek száma a 40 éves béke alatt erősen megnőtt. Megengedte, hogy Nikomédiában székesegyházat építsenek, a katonaságnál és az udvarban sok keresztény volt vezető állásban, sőt a császár egyes tartományok kormányzását is püspökökre bízta. Később az újplatonikusok hatása alatt álló Galerius biztatására elhatározta az egységes államvallás helyreállítását. A kormányzat abszolút és teokratikus jelleget öltött, a császár lett a dominus imperii Romani, 'a birodalom legfőbb istene'. Először a katonaságot kezdte megtisztítani a kereszténységtől. 297-ben fölszólították a keresztény tiszteket és tisztviselőket, hogy áldozzanak az isteneknek, vagy hagyják el állásukat. Mivel a rendelet keveset használt, az államtanács és Apollo isten tanácsával élve, megindították a nyílt keresztényüldözést (tébai légió) II. 23-án lerombolták a nikomédiai keresztény templomot, elégették a benne talált szent könyveket. II. 24-én elrendelték: a keresztény templomokat rombolják le, könyveiket semmisítsék meg, keresztény istentiszteletet többé ne tartsanak; a keresztények, ha hitükhöz ragaszkodnak, veszítsék el állásaikat, polgári jogaikat; a keresztény szabadokat adják el rabszolgának; keresztény rabszolgák sohasem lehetnek szabadok; vallatáskor a keresztényeket kínpadra is szabad vonni. A császárt szigorúan a

7 7 Dominus, Deus és Sacer megszólítások illették meg, a legfőbb tisztviselőknek is térdre kellett borulniuk előtte. A császári palotában előfordult tűzeseteket a keresztények bosszújával magyarázták, mire föllángolt a vérengzés, mely keresztényüldözés K-en volt a leghevesebb. A keresztényeket ezrével végeztették ki (tébai légió), a szemtanú Euszébiosz leírása szerint a vér patakokban folyt. Ny-on Maximianus Herculeus a keresztényeket inkább kényszermunkára, kőbányába, vagy száműzetésre ítélte. Rómában Marcellin és Péter vértanúságát az ifjú Damasusnak, a későbbi pápának maga a hóhér beszélte el. Ekkor lett vértanú Szent Sebestyén, Ágnes, Cecília, Nereus és Achilleus, Sebestyén, Pongrác, Félix és Vince diakónus. Az új üldözési módszer, a kínzások sok keresztényt megingattak, még püspököket is. Akadtak klerikusok, akik egyházi könyveket szolgáltattak ki, de a többség hű maradt, és az Egyházhoz hű lelkes vértanúk példáján épült. Ez a keresztényüldözés nem egyszerre szűnt meg. Amikor ugyanis Diocletianus és Maximianus 305-ben lemondott, utódjuk a két (addigi) caesar, K-en Galerius ( ), Ny-on, Constantius Chlorus ( ) lett. K-en Maximinus Daia, Ny-on Severus lett caesar. 306-ban meghalt Constantius Chlorus, s utódjának a Ny-i hadsereg a fiát, (a későbbi Nagy) Konstantint, a D-i hadsereg Maxentiust kiáltotta ki. Galerius, a keresztények halálos ellensége és az eddigi üldözések értelmi szerzője elégedetlen volt a választással, ezért 308-ban tábornokát, Liciniust nevezte ki Ny-i császárnak ( ), Konstantinnak azonban sikerült megtartania a hatalmat ( ). Galerius ezért halálát érezve kénytelen volt tárgyalást kezdeni Konstantinnal a birodalom fölosztásáról, s eleget tenni kívánságának: 311. IV. 30-án a keresztényekre vonatkozó türelmi rendeletet bocsátott ki, mellyel engedélyezte a kereszténységet. Az új K-i augustus, Maximinus Daia a türelmi rendeletet visszavonta, és folytatta a keresztényüldözést. Konstantin, aki győztesen került ki a

8 8 Maxentiusszal támadt összeütközésből, 313-ben szövetséget kötött Liciniusszal, és közösen kiadták híres türelmi rendeletüket. Maximinus Daia későn megkezdett támadását Licinius megsemmisítette. A Konstantin és Licinius közötti versengésnek vallási jellege is volt. Mivel a K-i kereszténység Konstantinhoz húzott, Licinius egyre inkább a pogányságra támaszkodott, és igyekezett visszaszorítani a keresztényeket. A katonai siker ezúttal is Konstantinnak kedvezett: megverte és lemondásra bírta, majd kivégeztette Liciniust. A nyílt keresztényüldözésnek a milánói ediktum vetett véget. A szellemi fegyverekkel való keresztényüldözés azonban nem ért véget. Az egyes római császárok magatartása a keresztényekkel szemben Octavianus Kr.e. 27-Kr.u. 14. o Jézus születése Kr.u Tiberius Kr.u o Ekkor lép fel Keresztelő János és Jézus Krisztus o Az evangéliumokban egyszerűen a császár -nak nevezik (Mt 22,17.21; Lk 23,2; Jn 19,12.15). o Nem tűrte, hogy senatori rangú férfiú trágár színházi darabot vagy pantomimust megnézzen; illetlenül viselkedő színészeket és táncosokat megvesszőztetett és kiutasított. o Elszegényedett nemesi ifjakat és nőket támogatott, erkölcstelen életet folytató nemeseket száműzött. o Még szigorúbban járt el a házasélet hűsége ellen vétkezőkkel, és nem kedvezett az agglegényeknek. o Nem tűrt fényűzést, beszüntette az újévi ajándékokat, és megtiltotta, hogy alattvalói (ki félelemből, ki szolgalelkűségből) őrá hagyják vagyonukat.

9 9 o Ínség és elemi csapások idején rendkívül bőkezűnek mutatkozott. o Bár nem hitt ennek isteneiben, mégis Augustus példájára mindenkoron védelmezte az államvallást, pontosan végezte az előírt szertartásokat, pártolta az Augustus-kultusszal foglalkozó testületeket. o Külföldi kultuszoknak ritkán fogta pártját, és korlátozta a nagyon elszaporodó jövendőmondók és kuruzslók üzérkedéseit, ámbár ő maga bízott a horoszkópban, és mindvégig nagyon is érdeklődött a misztikum iránt. o A hadsereget fegyelemhez szoktatta, és hogy a légiók mennyire elismerték tekintélyét, bizonyítja az a tény, hogy a trónváltást követő zendülésektől eltekintve egész uralkodása alatt fegyelem és csend honolt a táborokban, noha a kilátásba helyezett engedményeket visszavonta. o A légiókat béke idején óriási méretű, közhasznú munkákkal foglalkoztatta. o Tibériás városa: város a Genezáreti-tó nyugati partján. Heródes Antipász alapította (Kr. u között) és Tiberius császárról nevezte e1. 61-ig Galilea fővárosa volt. Az evangéliumok közül csak Jn 6,23 szerepelteti. A Kr. u. 2. századtól a zsidóság szellemi központja lett: itt szerkesztették a Misnát, a jeruzsálemi Talmudot, és itt készült a maszoréta szöveg. o Tibériás tava: Genezáreti-tó. Caligula Kr.u o Tiberius meggyilkolása után kikiáltották császárrá. o Uralkodása 7. hónapjában súlyosan megbetegedett, s felépülése után kegyetlen, őrjöngő zsarnok lett.

10 10 o Amúgy is ideges, gyönge testalkatú (epilepsziás) volt, s a váratlanul elnyert császári hatalom fölkeltette benne a mindenhatóság érzését. o Sorra kivégeztette rokonait, barátait, ellenségeit. o Ártatlanokat dobatott a cirkuszban a vadállatok elé és istennek képzelve magát, Jupiterrel és Dianával mint nővérével társalgott. o Rengeteg pénzre lévén szüksége, megölette a gazdagokat, s kincseiket lefoglalta. o Nyíltan istennek nyilatkoztatta ki magát és külön papi testületet alapított a maga tiszteletére, melybe kedvelt lovát (Incitatus) is beválasztotta. o Csak a zsidók merték a követelt imádást megtagadni tőle. Philónt Rómába küldték azzal a megbízással, kérje ~t, ne állíttassa föl szobrát a jeruzsálemi templom szentélyében. o Pilátust az ellene benyújtott vádak alapján Vitellius szíriai legátus még Tiberius császárhoz küldte, de már Caligula mentette föl hivatalából. Claudius Kr.u o Elmebetegnek mutatkozott. o Építkezései közül említésre méltó a róla nevezett vízvezeték (aqua Claudia). 69 km hosszú (egy része a föld alatt) és 191 köbméter/nap. o Később azonban elmerült az érzékiségben, minden idejét szabadosok és nők körében töltötte, s mindig befolyásuk alatt állott. o Végül unokatestvérét, Agrippinát vette el, ki gonosz fondorlataival annyira behálózta, hogy Britannicust mellőzve, adoptálta fiát, Nérót, s eljegyezte leányával Octaviával. Később ugyan megbánta,

11 11 hogy saját fiát kizárta a trónöröklésből, de mielőtt hibáját jóvátehette volna, Agrippina megmérgezte. o A hagyomány szerint Szent Péter Claudius első évében érkezett Rómába. o A császár a zsidóknak vallásszabadságot adott, de 49-ben a Krisztus miatti zavargásaikért kiűzte őket, s velük a keresztényeket is, akik ekkor római szemmel nézve zsidó szektának számítottak. Néró Kr.u o Szinte megrészegülve gyilkoltatott. A rómaiak ezt suttogták róla: Mióta Néró embervért ízlelt, úgy issza a vért, mint előbb a bort. o 64. VII : Rómában az óriási tűzvészben 7 városrész pusztult el és sok ezer család koldusbotra jutott. A tűzvész hírére Néró Antiumból Rómába sietett, és segíteni igyekezett a nép nyomorán. Ennek dacára a nép körében az a gyanú kezdett lábra kapni, hogy maga Néró gyújtatta fel fő- és székvárosát (az id. Plinius és Tacitus is hasonló véleményen volt). Hogy a gyújtogatás vádját magáról elhárítsa, nagy üldözést kezdett a keresztények ellen, akik közül sokan mint égő fáklyák szenvedtek vértanúhalált, ami a gyújtogatóknak járó büntetés volt. Ez volt az első hivatalos keresztényüldözés. Néró hozzáfogott a leégett városrészek felépítéséhez, s a maga számára az Esquilinus lejtőjén pompás palotát (domus aurea) építtetett, előtte a saját szobrával. o Görögországban értesült a zsidók felkeléséről, melynek elfojtását Vespasianusra bízta. o Tőrt döfött torkába, ezt kiáltván: Mily nagy művészt veszít bennem a világ. Testét szolgái elégették, szobrait a szenátus ledöntötte és emlékét is elátkozta.

12 12 o A kereszténységet Néró tiltott vallássá (religio illicita) nyilvánította. Ezzel jogi alapot teremtett a keresztényüldözéshez, ugyanakkor hivatalossá tette a kereszténységnek a zsidóságtól való különválását ben Néró végeztette ki Szent Pétert. o 2. A Szentírásban. Az ApCsel 25,10-11: ~ bírósága előtt állt Pál, és hozzá föllebbezett (vö. 25,21; 26,32; 27,24; 28,19). A császár házából való keresztények, akik üdvözletet küldtek a filippieknek (Fil 4,22), Néró udvarában élő rabszolgák v. felszabadított rabszolgák voltak. Vespasianus Kr.u és fia Titus Kr.u o Kr.u. 70. Titus felgyújtja a Jeruzsálemi templomot. o Kr.u. 71: Titus diadalíve o Titus a legkitűnőbb embereket választotta maga mellé. o A legbőkezűbb, legszelídebb, legbarátságosabb és leggondosabb uralkodó lett. o Halálos ítélet pl. nem fordult elő uralkodása alatt, a felségsértők kegyelmet kaptak, a titkos besúgókat Róma, sőt egész Itália területéről kitiltotta, s az összeesküvőkkel is nagylelkű volt. o Új, a saját nevét viselő s minden kényelemmel berendezett meleg fürdőket építtetett. o Befejezte az atyja által megkezdett amfiteátrum (Colosseum) építését, s felavatásakor számos fényes játékot rendeztetett. o Elve volt, hogy lehetőleg mindenki kérését teljesítenie kell; s azt a napot, amelyen senkivel sem tett jót, elveszett napnak tartotta. o Az Alsó-Itáliát romba döntő 79. évi földrengésnél ahol csak megjelent, mindenütt segített és vigasztalt. Ugyanígy tett egy pestisnél, mely már Vespasianus alatt dühöngött.

13 13 o Már trónra lépésekor súlyos beteg volt, s rövid 2 évi uralkodás után halt meg. Domitianus Kr.u o Titus öccse. Atyja és öccse nem engedték a kormányzás közelébe, még a hadseregben sem alkalmazták, ami rendkívül elkeserítette és gyanakvó embergyűlölővé tette. o Istennek címeztette magát és imádást követelt. o Hozzá fűződik a második keresztényüldözés, mely főként környezetét, s az előkelő híveket érte. A császárkultusz megtagadása miatt bírói eljárással száműzetésre v. halálra ítélték őket. o Szent János apostolt Rómába hurcolták, s miután a forró olajból sértetlenül került ki, Patmosz szigetére száműzték. Antoniusok (Traianus, Hadrianus, Antoninus Pius) Kr.u o Többnyire béke, bár ekkor is többen vértanúk lettek (Antióchiai Szent Ignác, Szmirnai Szent Polikárp) Marcus Aurelius Kr.u o Elkezdik felkutatni a keresztényeket. Severusok (Septimius Severus, Caracalla stb.) Kr.u o A jótékony és hosszú béke. o Az egyház épülettulajdonhoz jutott, földet birtokolhatott, zsinatokat tarthatott, tehát megszilárdult belső szervezete. o Megkezdődhetett a keresztény nevelés. Katonai anarchia kora Kr.u o Philippus Arabus császár ( ) maga is keresztény volt. o Decius ( ) törvényen kívül helyezte a kereszténységet. Az üldözés az egész birododalomra kiterjedt: Rómában Fábián pápa, Szicíliában Ágota, az antiochiai és jeruzsálemi püspö-

14 14 kök (Babülasz és Sándor), Karthagóban Ciprián szenvedett vértanúságot. Aegyptusban a keresztények sokasága a pusztába menekült (Remete Szent Pál). Ebben a korban nagy problémát okozott a hittagadók (lapsi) visszafogadása az Egyházba. o Valerianus ( ) Betiltotta a keresztény összejöveteleket. Egyházi javak elvétele. o Gallienus ( ) visszaadta az Egyház szabadságát. o Aurelianus ( ) elismerte az Egyház jogi személyiségét. Diocletianus Kr.u o Közigazgatás reformja. o A legyőzhetetlen napisten kultuszának bevezetése (december 25). o Az Egyházban ellenséget látott a reformok végrehajtása kapcsán, így üldözni kezdte azt. Az üldözés 3 fázisra bontható: 297-ben a katonaság és a császári paloták személyzetének megtisztítása. Vértanúk: György, Móric, Sebestyén. 303-ban a templomok lerombolás, szent könyvek elégetése, a keresztényeket pedig megfosztotta polgárjoguktól. Vértanúk: Januarius, Balázs, Vince. 304-ben a nikomédiai császári palotában keletkezett tűzvészért a keresztényeket okolta, ezért kötelező áldozatbemutatást rendelt el. Vértanúk: Ágnes, Katalin, Borbála, Orsolya, Dorottya. Nagy Konstantin Kr.u o 313. vallási tolerancia kiadása Milánóban.

15 15 o A vasárnap munkaszüneti nap. o Templomok építése (Szent Péter, Szent Pál, Lateráni Szent János, Hagia Szofia, Jeruzsálemi Szent Sír, Betlehemi Születésbazilika. Szent György vértanú György (Kappadókia,?-Lidda, Palesztina, között): nagyvértanú, katona. A keresztségben a Georgiosz, 'földművelő' nevet kapta. A keresztény nevelés után katona lett, s Diocletianus császár ( ) alatt szolgált. A keresztényüldözés kitörésekor György, aki már magas rangú tiszt volt, vagyonát szétosztotta a szegények között, s a császár udvar előtt megvallotta hitét. Nem volt hajlandó áldozni az isteneknek, ezért halálra ítélték. Megverték, tépték az oldalát, majd börtönbe vetették, ahol megjelent neki az Úr, és megmondta, hogy 7 évig fog szenvedni és 3x kel életre. Legendája a csodák sorozatát őrizte meg: Miután legyőzte a varázsló Atanázt, az megtért és vértanú lett. Ezért Györgyöt késes kerékkel kettévágták, de föltámadt. Mindezek láttán a hóhérok parancsnoka, Anatolius összes katonájával megtért, ezért lefejezték őket. Tranquillinus király kérésére György föltámasztott tizenhét, 460 évvel korábban meghalt embert, akik, miután megkeresztelkedtek, eltűntek a szemek elől. Egy pogány templomban György a leheletével döntötte le a bálványokat. Ez megtérítette Alexandra császárnőt, aki később szintén vértanú lett. Dacianus (Diocletianus) ismét halálra ítélte Györgyöt, aki azt kérte Istentől, hogy égesse hamuvá a császárt és a 72 királyt. Ennek megtörténte után György oltalmat ígért tisztelőinek, majd lefejezték. Ehhez az 5. századi legendához, melyet 496: Gelasius pápa apokrif iratnak minősített, csatolták a keresztes vitézek a 10. században a sárkányölés motívumát. Valószínűleg egy Nagy Konstantin-szobrot, mely az ősellenségen diadalmaskodó császárt úgy ábrázolta, hogy lándzsával átdöfi a lábánál tekergő sárkányt (vö. Jel 12), vélték György ábrázolásának. A legenda és a sárkányölés valószínűleg egyiptomi közvetítéssel is kapcsolódott, Egyiptomban ugyanis sok templomot és kolostort szenteltek tiszteletére, ugyanakkor a Nílust megtisztító Hóruszt római lovasként ábrázolták, amint lándzsájával megöli a ló patái alatt fetrengő krokodilt. Legendáját először a Legenda Aurea, illetve az Érdy-kódex közölte. György a kereszténység hét bajnoka és a tizennégy segítőszent egyike. Patrónusukként ismerik: a bencések, a Német Lovagrend, valamint a harcosok, huszárok, katonák, lovagok, önkéntesek, testőrök, tüzérek, vadászok, súlyosan sebesültek, napjainkban a cserkészek, fölszerelése miatt a fegyverkovácsok, szíjjártók, a vándorlegények, a lóval is foglalkozó parasztok, több európai tartomány és ország. (köztük Mo. és Anglia), Genova, Velence, Barcelona stb. városa. A lovak védőszentjének is tartják. A hajnali és esti harangszó György estéjétől egészen Mihály arkangyal napjáig (IX 29.) reggel 4 és este 8 órakor hangzott el (egyébként, télen 5 és 7 órakor). Gyakran szenteltek tiszteletére harangokat, azzal a célzattal, hogy éberebben riassza el a nyári viharokban dúló sárkányokat. Ünnepe: ápr. 24.

16 16 Tisztelete. György rendkívüli mértékben elterjedt kultuszának alapja lehetett, hogy az egyszerre, egy személyben keresztény és római vértanút kappadókiai származása miatt a görögség is alapvetően magáénak tekintette. A 4. században születő Keletrómai Birodalom, majd a 7. században az arab hódítással párhuzamosan újjáalakuló Bizánc 3 alapvető elemre épült: római államszervezet (jogrend), hellénisztikus görög kultúra és kereszténység. György személyében találkozhatott e három, valószínűleg ezért válhatott György a bizánci kereszténység egyik legjobban tisztelt megalomártírjává, a többi harcos katonaszent győzelemhozó zászlótartójává ; ugyanakkor neve jelentése alapján a bizánci kisbirtokos katona-parasztok védőszentjévé. Az első templomot (halála után egy-két évtizeddel) Nagy Konstantin építtette Konstantinápolyban. Ezt még a 4. században követték a Palesztinában, Szíriában és Egyiptomban épített György-templomok és kolostorok. Ny-európai kultusza is rendkívül gyorsan terjedt. Római tiszteletének első adatai az 5-6. századból valók. Fej-ereklyéit kezdetben a páoa magánkápolnájában (lateráni Sancta Sanctorum-kápolna) őrizték, Zakariás pápa ( ) hozatta 750-ben a mai Szent György bazilikába a görög nyelvű, hitelesítő okirattal együtt. Ekkor vették föl Györgyöt az egyetemes Egyház kalendáriumába és liturgiájába is. Tisztelete gyorsan elterjedt Galliában (Tours-i Szt Gergely szerint a Merovingok egyenesen Györgytől származtatták magukat), majd a korai középkorban a Heptarchia angolszáz királyságaiba és Skóciába. Különösen nagy volt György tisztelete Angliában: I. (Oroszlánszívű) Richárd ( ) Györgynek köszönte a III. keresztes hadjárat győzelmeit, és védőszentjének tekintette; III. Henrik ( ) György napját parancsolt ünneppé tette, III. Edvárd ( ) meghonosította a St. George for England, 'Györggyel Angliáért!' csatakiáltást, 1348: megalapította a György-rendet. György ma is Anglia védőszentje. A keresztes háborúk szintén növelték György tiszteletét. Miután a keresztesek bevették Jaffát és Liddát, újjáépítették György sírja fölött a 4. századi bazilikát. Legendájához ekkor kapcsolódott a királylányt a sárkánytól megszabadító vitéz története. A 11. század tisztelete Európa országaiban a bizánci tiszteletet is fölülmúlta, és tovább erősödött 1453 után, Konstantinápoly elestével. Bár az Egyház többször is (692: trullai zsin.) tilalmazta, apokrifnak minősítette György legendáját, s ünnepét az egyetemes naptárból 1969: törölték (mivel történelmi hitelességét megállapítani nem sikerült), tisztelete hit a diadalmas hősének, győzhetetlen katonájának emberi példája előtti meghajlásként napjainkban is él (1992: Mo-on is újjáéledt a Szent ~ Lovagrend). A tizennégy segítőszent Érdy-kódexben fönnmaradt litániája szerint György az üldözöttek bátor oltalmazója, hatalmas pártfogó a hitellenes kísértésekben. Ez mutatja, hogy Györgyöt a belső, lelki küzdelmekben is segítőnek tudták.