GYERTYALÁNG. Illés Bódi Barbara

Átírás

1 Illés Bódi Barbara GYERTYALÁNG Teréz gyertyája meggyulladt. Pislákoló fénye narancssárgásra színezte az éjszaka sötétjét. Halványan kirajzolódtak szemei előtt a bokrok és a fák lombjai, melyek különös módon suttogtak valamit. Lélegző leveleiknek lágy szellő adott hangot, melyek sisteregve egyre hangosabban csak azt susogták neki, hogy eltévedt. Az erdő legmélyén állt, és egy tapodtat sem mert tenni, csak görcsösen fogta gyertyáját. Az egyedüli reménysugara a gyertyafény volt, lángja jelentette számára a kiutat. Gondolta, amíg a gyertya lángja ég, addig baja nem eshet, legalábbis remélte. Körbenézett a vad rengetegben. A sűrű bozótok mintha mozgásban lettek volna, talán gyorsan elsurranó állatok miatt, vagy rajta kívül mások is voltak az erdőben. Bagolyhuhogás tempós ritmusban törte meg a csendet, ütemesen visszatérő hangja mindannyiszor rémületet keltett Teréz szívében. Felnézett az égre, és a felhők közül néha-néha előbukkanó telihold kísérteties fénnyel szórta meg az erdőt, mintha sejtelmes ködfátyolt tekert volna a fák lombjaira. A sűrű fák közé zuhanó köd a telihold sápadt fényével találkozva egy titokzatos másvilágot, egy idegen lét benyomását keltette Terézben. Az idegen világ nyugtalanságot okozott számára, ami arra ösztökélte őt, hogy valahol máshol otthonra találjon. Egyedül volt, és félt. Érezte itt nem maradhat, indulnia kell. Tudta, hogy meg kell találnia azt az ösvényt, amely kivezeti a sötét erdőből. Lábai, mint a fa törzse földbe gyökereztek, képtelen volt megmozdítani, az erdő láncra fűzte törékeny testét. Ahogy minden erejét összeszedve felemelte jobb lábát, a gallyak reccsenésével keserves csecsemősírást hallott. Csecsemőét a messzi távolból, s ez Teréznek erőt adott az útkereséshez. Egyre bátrabban, egyre gyorsabban kutatta a kivezető utat, bízva abban, hogy hamarosan rátalál a saját ösvényére. Szíve szaporábban kezdett verni, kezével zavartan tolta el maga felől a bokrokat és ágakat, miközben már annyira gyorsan futott, hogy lihegve kapkodott a levegőért. Mezítelen lábait a csalánok csipkedték, az éles kavicsok kikaristolták a talpát, az arcához csapódó gallyak pedig azt suhintották felé elvesztél!. Teréz lázasan kutatta az utat, keservesen bízott abban, hogy a gyertyalángja megvilágítja számára az ösvényt. Ahogy keresgélt, egyre csak beljebb került az erdő mélyébe, sötétebb és még sötétebb lett, míg kutatásának egy távoli farkas vonítás vetett véget. Teréz megállt. Megállt egy pillanatra a lélegzete is. Felnézett a kísérteties teliholdra, s félelmében megdermedt. Már tudta, érezte valóban eltévedt, s szívében feladta a további kutatást. Ekkor az erdő zúgni, morajlani kezdett, a bokrok és fák életre keltek körülötte, és mind-mind azt ordították számon kérően miért vagy, minek létezel?. Az ég hatalmas robajjal dörgött és a hosszan elnyúló villámnyalábok szinte szét akarták tépni az eget. A villámok hirtelen villanásszerűen megvilágították az erdő sötétjét, és ekkor látta Teréz, valóban nincs egyedül. A sűrű bozótok közül néhol felbukkant egy-egy emberi alak, és őt nézi. Az erős szélfúvás nagy lökéseket mért Teréz remegő testére, és az eső az égből szinte rázúdult oly mérgesen, hogy térdre kényszeríttette őt, miközben Teréz csak a gyertyalángját őrizte. Teljes félelmében a végső reménysugarára koncentrált. Egy fa töve felé vánszorgott, négykézláb kúszva, figyelve gondosan gyertyalángját, ki ne aludjon. A fa tövébe kuporodva, teljesen összeroskadva Teréz keservesen zokogott, szívfájdalmában hangosan sírt, míg végső feladásában meglátott egy embert. Egy emberi alakot, aki felé tartott. Azon nyomban abbahagyta a sírást, és gondosan figyelte a közelgő embert, s közben a remény is felébredt szívében. Ahogy egyre közelebb került hozzá az alak, a vihar is egyre csitult, mintha az idegen megszelídítette volna a kíméletlen földindulást. Teréz törölgette könnyes szemét, hogy jobban lássa ki is a közelgő ember. A telihold tompa fénye végül kirajzolta arcvonásait a legkedvesebb személynek, aki létezett a Földön, annak az embernek, aki a legfontosabb volt Teréznek, az édesanyjáét.

2 Az édesanya megállt lánya előtt, szeméből a szeretet sugárzott, de szívében szomorúság volt, hogy ilyen összetörten, kiszolgáltatottan kell látnia gyermekét. - Anyám! Anyám! Mit tegyek, merre menjek? kérdezte Teréz, várva a megoldást. - Kislányom! válaszolta az anya Az utadat én nem tudhatom, mindenki saját maga kell, hogy megtalálja azt de tanácsaimmal segíthetek neked! A legfontosabb, hogy a szíved benső hangjára hallgass, mely hang nagyon mélyről szól és nagyon lágyan, ha pedig nem hiszel benne, akkor nagyon bátortalan is. Előfordulhat, hogy megkeményedik a szíved, akkor hangja sem lesz, és gyűlölködő leszel te magad is. Nagyon fontos, hogy szívedben szeretet lakozzék, ami nyugalmat és békességet ad neked, és akkor képes leszel meghallani benső hangját! Az utad meglelésében a saját benső hangod tud segíteni, melyben bízni és hinni kell! Nem más emberek, sem külső körülmények nem dönthetnek sorsod alakulásáról, hanem csak is te, önmagad. Mindenkinek megadatott a szabad akarat, a választási lehetőség, mit is kezd földi életével. Neked is meg kell találni saját utadat, és azon végigmenni, hogy a rendeltetésedet betöltsd. Minden döntéseddel további kapukat nyitsz meg, vagy éppen zársz be magad előtt. Minden választásoddal lehetőséged nyílik álmok, csodák megvalósítására, vagy éppen az ellenkezőjére, ha rosszul döntesz életed felöl. Ne feledd, bárki is legyen melletted, mindig egyedül vagy a saját gondolataiddal. Bízz önmagadban, higgy a benső hangodnak! azzal nyújtotta az anya gyermekének segítő jobb kezét, és felemelte lányát a fa tövéből. Teréz bátran felállt és hosszasan édesanyja szemébe nézett, aki ráhelyezte lánya mindkét kezét a gyertyára, és azt mondta: - Vigyázz a gyertya lángjára, nehogy kialudjon!- végezetül adott egy anyai csókot lánya homlokára, mellyel erőt és szeretet is átadott, oly sugárzón, hogy Teréz becsukott szemmel átvette azt. Mikor kinyitotta a szemét már édesanyja nem volt ott, az ég kitisztult, nyoma sem volt a viharnak. Körbenézett. Újra ütemes bagolyhuhogást hallott, és levelek sistergését, melyek mintha azt susogták volna indulj. Gyertyáját előretartotta, és alaposan szemrevételezte, merre is lehet az ő útja. A benső hangodra, a szíved hangjára figyelj! ismételte magában Teréz anyja szavait, és akkor egy szelíd hang azt mondta neki menj előre egyenesen, és ő úgy is tett. A gyertyalángja narancssárgásan ragyogtatta meg számára azt az utat, amelyet végre megtalált, és ami csak az övé volt. Olyan boldog lett, hogy szívében eláradt a szeretet, a kétségbeesés helyett egy derűs mosoly lett úrrá az arcán, miközben hálát érzett anyja intő szavaiért, hisz tanácsa beigazolódott. Ahogy rátért a megtalált útra, látott két kislányt és egy fiút is elindulni, hozzá közeli utakon, de más irányba ágazón. A gyerekek ezt mondták: - Közös fészekben cseperedünk, de másfelé szállunk. Gyökereink ugyan azonosak, de mindannyian eltérőek vagyunk. Néha gondolataink találkoznak, addig, amíg gyökereink léteznek. - és kacarászva elszaladtak, mindegyik a maga útján. Már bizakodva ment az ösvényén Teréz, reménye minden lépésével növekedett, és a derű átitatta szemét is. Másképp látta az erdőt, már rejtelmesnek és izgalmasnak tűnt számára. Vágyat érzett a megismerésére, a titkai felkutatására. Csodálattal nézte a hatalmas fákat, melyek az égig nyúltak, érdekesnek találta, hogy milyen sokféle fa és bokor létezik, milyen különös a leveleiknek az alakja. Már nem csak félelmetes sötétet, árnyékvilágot látott, hanem gyönyörű színeket, árnyalatokat is felfedezett. Rájött, hogy egy pompás, gazdag világ része ő maga is. Ebbe a pompás, gazdag világba kell magát megtalálni. Miközben nézelődött és gondolkodott, válaszút elé került. Az ösvény, amelyen ment két irányba ágazott tovább. Megtorpant. Az erdő sötétebb lett, hideg túlvilági szél süvített végig a poros úton. Megjelent az elágazás előtt egy emberi alak, Teréz édesapja volt az. - Nem követhetem végig az utadat, így szólt az apa - hamar elszólítottak az égiek. Azonban, különös módon veled vagyok, és figyelek rád. Vannak dolgok melyekre ésszerű válasz nincs, és nincs is értelme azon gondolkodni, csak szívvel lehet érezni azt. Kezedben a döntés, a lehetősége annak, hogy amit én nem valósíthattam meg az életben, te megteheted. Szeresd az életet, amíg tart. Talentumot kaptál az égiektől, ne tékozold el, tiszta szívvel becsüld meg, és küzdj! majd a leereszkedő köddel együtt eltűnt.

3 Teréz újra egyedül maradt, és döntenie kellett. Szívében érezte édesanyja és édesapja iránt érzett szeretet, és féltve őrizte tanácsaikat, melyeket figyelembe próbált venni az útválasztásban. Alaposan szemügyre vette a két utat. A baloldali beláthatatlan volt, mélyen leszálló köd gomolygott a bokrok és fák között, a másiknál tovább látott már az ösvényen, a megnyugtató zöld ezernyi árnyalata játszadozott a gyertyaláng fényének meleg színeivel. - Ésszel itt nem dönthetek, hisz nem tudhatom bizonyossággal melyik út, mit rejt gondolta Teréz az érzelmeimre hagyatkozhatok, a benső hangomra. A szíve lágyan azt súgta neki, hogy induljon arra, ahol több szépséget, földi csodát fedezhet fel. Így a jobboldali elágazásra lépett, és elhatározta, hogy létének értelmet ad; ehhez a természeti szépséghez ő is hozzá szeretne tenni, egyedi értéket fog teremteni életével. Rájött, hogy a természettől tökéletesebbet ember nem alkothat, de a legjobb, legeredetibb ötletek mind-mind a természet nyomán születhetnek. Ugyanakkor, ha a természet ilyen tökéletes, akkor az emberben is létezik a természethez hasonló tökéletesség. Érezte, hogy ő maga is a természet része, ezt az óriási hatalmas erőt a porszemnyi ember nem uralhatja, esetleg némileg a hasznára fordíthatja. Különböző erőket érzékelt, jókat és rosszakat is, de valahol legbelül tudta, hogy van egy, a leghatalmasabb, amely mindenekfelett van, és képes uralkodni azokon. Nem hitt a véletlenekben, tudta, hogy minden okkal történik vele. Ami az életben véletlenszerű egybeesés az valójában a végzet. Megtanult tájékozódni a sűrű rengetegben, a megismerésben pedig nem az eszét tartotta a legfontosabbnak, hanem érzelmeit. Tudta, hogy a látott dolgokat különbözőképp lehet érzékelni, többnyire az befolyásolja a legjobban, hogy kinek mi rejlik a szívében, az ember belülről milyen. Az erdőnek pedig ezernyi arca, hangulata van, hogy mi melyik oldalát látjuk, az attól függ, hogy a benső látásunk, benső lényünk milyen fejlettségi szinten mozog. Azonban édesanyja és édesapja szavait sosem felejtette el; a legfontosabb mégis az, hogy a szívében mindig a szeretet uralkodjon, akkor találja meg az igaz utat. Miközben gondolkodott és figyelte a körülötte lévő világot, újabb elágazáshoz érkezett. Megállt, és gyertyáját előretartva alaposan szemügyre vette a két ösvényt, és hallgatózni kezdett. Az egyik úton sötét levelek szomorú zúgását hallotta, mintha elszáradtak volna a növények, és vízért sóhajtoznának. Az úton végigfújó szél mikor Terézhez ért, akkor mérhetetlen egyedüllét, melankólia és mély depresszió érzetét hozta magával. Megborzongott Teréz, és gondolta, ha ilyen magányos és száraz ez az út, valószínű nem választja. A másik út előtt egy férfialak jelent meg. Szeméből sugárzott valami gyermeki melegség, melyből ragaszkodást olvasott ki Teréz. A férfialak ezt mondta: - Társad lehetek a földi életben, de szellemileg nem találkozunk. A te szellemi látásod, gondolatvilágod csak a tiéd, melynek parányi kis fényét is másképp látom, mint ahogy az valójában ragyog. A te belső világosságod egésze, pedig láthatatlan számomra. Utódokat, nyugodt életet és megöregedést ajánlok. - majd felfelé mutatott egy hegyoldalon végig nyúló sziklákkal teli ösvényre. Teréz jobban szemügyre vette gyertyájával a sziklás, nehéznek tűnő utat. Látta, hogy sűrű növényekkel teli, melyek már nem olyan magányosak, mint az elágazás másik oldalán. Felfedezte újra a színeket is; már nemcsak a zöldnek ezernyi árnyalatát látta, hanem valami aranyló, csillogó varázst is látott néhol megcsillanni, melyből simogató melegség áradt. A hegyről kellemes szellő fújdogált Teréz felé, s mikor elérte őt, mintha huncut kis gyerekek hangját hallotta volna, akik azt mondják neki gyere, játssz velünk!. Teréz szíve kedvesen súgta menjél bátran, játssz a gyerekekkel, és úgy is tett, elindult a hegy felé. Nehéz volt az út, bizony itt már mászni kellett felfelé, és csak az egyik kezét tudta használni hozzá, mert a másikkal a gyertyáját fogta. Lassan haladt, apró lépéseiért minden erejét összeszedte, úgy jutott csak előre egy parányit. Teljesen kifáradt, úgy érezte, nem bírja tovább, pihennie kell. Az egyik kiálló sziklaszirtre leült, nagy lélegzetet vett és körbenézett. Itt már egyre több aranyló csillogást látott a sűrű lombok levelei között, már néhol a sötétség el is tűnt. Úgy vélte, ez az aranyló ragyogás szinte egy csoda, le tudja győzni a zord sötétséget. Ebben a kellemes, aranyló melegségben nagy erő van, ami táplálja az egész természetet, és Terézt is feltöltötte energiával. Becsukta szemét, s miközben melegedett, érezte milyen hatalmas erő irányítása alatt van a mindenség, félelem fogta őt el. Ekkor eszébe jutott apjának szavai, hogy tiszta szívvel küzdjön, Teréz tudta erősnek kell lennie, sohasem adhatja fel. Felállt és folytatta útját. Mászott tovább fel a hegyre, kapaszkodott mindenféle növénybe, hajtotta a vágy, hogy megérkezzen az út végére. Kíváncsi volt, vajon mit

4 jelenthet a megérkezés, hol lehet az ő otthona. Miközben mászott gondolataiba mélyült el, és eszébe jutottak édesanyja szavai mindig egyedül vagy saját gondolataiddal, bizony belátta, ez is így van. Ahogy mászott szorongani kezdett, mintha erejét ellopták volna, teljesen legyengült. Legbelül érzett valami emésztő tüzet, ami a reményét kezdte égetni lelkében. Sötét árnyalakokat látott maga körül, akik hosszú karmaikkal szívébe vájtak, miközben így szóltak gúnyosan hozzá: - Túl gyenge vagy! Semmit sem érsz! Felesleges az életet! Halj meg! Halj meg! Teréz teljes valójában megremegett, erőtlenség és letörtség érzete uralkodott el lelkében. Ekkor kezével csalánba nyúlt, megingott a magasban, és zuhanni kezdett. Zuhant le a magas hegyoldalról, szinte az árnyalakok taszították le, húzták őt a mélybe. Ekkor két kis gyermek megfogta a kezét. Csodával határos módon felhúzták őt a sziklaszirtre. Teréz felállt, és két édes kicsi gyereket látott, de nem is gyerekek voltak, hanem angyalok. Halvány szárnyuk volt, fehér ruhájuk és meleg, csillogó szemük. Mosolyogtak, még hangosan is kacarásztak. Kis angyalok, tiszta szívű gyermekek voltak, és ők is gyertyát tartottak a kezükbe. Gyertyájuk kanóca nem égett. Odamentek Terézhez, s az ő gyertyalángjával gyújtották meg a sajátjukat, majd így szóltak: - Hasonló a gyertyalángunk fénye a tiédhez. A gyertyalángot megőrizzük, majd mi is továbbadjuk. és megölelték őt. Teréz mérhetetlen nagy szeretet és hálát érzett irántuk. A gyerekek mentették meg az életét. Mintha a testéből, lelkéből lettek volna ezek a kis angyalok, olyan közelinek érezte magához őket. Leguggolt hozzájuk, és így szólt Teréz: - Köszönöm, hogy megmentettétek az életem! és egy szeretettel teli csókot adott homlokukra, melyet a gyerekek viszonoztak neki, majd aranyszínű ragyogásban eltűntek. Teréz hatalmas erőt érzett belül, olyat amilyennel eddig még nem találkozott. Ez az erő megváltoztatta őt, kitartóbb és harciasabb lett. Bátran szembemert nézni az egész erdővel, már nem félt a sötétségtől. A hegyoldalról lenézett az erdőre, és látta, hogy a sötét erdő felett ragyogó fényesség uralkodik, a napfény meleg aranysugarai játszadoznak egymással. A napsugaraknak hallotta a hangját is; szeress élni mondogatták meleg, bársonyos suttogással. Az erdőt megint másképp látta, mint azelőtt. Az egész erdő mintha sírt volna, hatalmas szomorúságot, halált, gyászt érzett. Gyenge, védtelen embereket látott, akik feladták az útkeresést, kínlódtak, vergődtek, és másokat okolva dühöngtek és lázongtak. Mérhetetlen gyűlöletet látott az erdőben, az emberek szívében nyoma sem volt a szeretetnek, gyűlölték az életüket, gyűlölték önmagukat és gyermekeiket. Némelyek lopni, csalni akár ölni is képesek voltak önmagukért, önző céljaikért. Teréz nem tudta, hogy lehet-e segíteni az embereknek, ekkor eszébe jutott édesanyja szavai mindenkinek saját maga kell, hogy megtalálja az útját. - Tehát, tovább kell mennem. gondolta Teréz, és elindult az útján felfelé, amely már szinte vonzotta őt. Ahogy mászott, rájött, mindvégig a gondolatai jelentettek számára igaz barátságot. Egy kiingathatatlan harmóniában volt önmagával, megtalálta az összhangot a cselekedetei és szívének, lelkének minden gondolata és érzelme között. Egyre tisztábban látta célját, ugyanakkor kíváncsi volt, hogy mi fog történni az útja legvégén. Céltudatosan mászott fel a következő sziklaszirtre, mikor észrevette, hogy gyertyája már parányi, lángja hamarosan elalszik. Félelem fogta el, vajon mi lesz vele a gyertyaláng nélkül? Ekkor halálhörgést hallott. Rémülten kezdte keresgélni, honnan is jön a furcsa hang. Haldokló férfit látott meg egy sziklarésbe húzódva, teljesen kiszolgáltatottan, kezein és lábain sebzetten, rongyos ruhában. Teréz hirtelen megijedt a látványtól, és szóhoz sem jutott. Odament az ismeretlen férfihoz, aki így szólt hozzá: - Vizet, egy korty vizet! és már alig lehetett érteni mit beszélt, teste annyira legyengült. Teréz nem tudta mit tegyen, hisz közelében nem volt semmilyen víz, így szomorúan válaszolta: - Nagyon sajnálom, de nincs vizem, pedig mindent megtennék, hogy legyen! és elcsüggedve nézte a szegény embert.

5 - Ne csüggedj, hanem higgy! Ha tiszta szívvel kéred, és alázatosan hiszel benne, akkor megadatik minden néked, amire szükséged van! mondta a szomjazó idegen, és repedezett száján enyhe mosoly jelent meg. Teréz tudta, hogy kezében az idegen ember élete, így szívében lelkében azt kívánta, hogy bárcsak meg tudná menteni őt. Felállt, kitárta a kezét az ég felé, és hangosan kimondta: - Mindenség Ura, segíts meg minket egy korty vízzel! Ekkor a hegy tetejéből megindult egy kristálytiszta forrás, melynek csörgedezése hasonlatos volt a legszebb mennyei szózathoz. - Csoda történt!- kiáltotta Teréz, gyorsan kezébe merte a forrásvizet, úgy itatta a szomjúhozót. Poros, felforrósodott arcát is megmosta, majd a szegény ember kezein és lábain lévő sebeket megtisztította, és gondosan bekötözte azokat a szoknyája szegéjéből letépett ruhadarabokkal. Az idegen hálásan ivott Teréz tenyeréből, majd így szólt: - Én nem vagyok idegen, én mindvégig ott voltam teveled. majd a szegény ember a legnagyobb hatalommal és erővel rendelkező szellemi alakzattá változott, szemeiben tüzes ragyogással felemelkedett a mennybe. Teréz gyertyájának kanóca elfogyott, lángja már nem égett tovább. Észre sem vette, hogy az egykor utolsó reménysugarat jelentő gyertyaláng, nincs többé. Az ég óriási energiával ragyogott, teljes vonzása alá került Teréz. Csodálta a szemei előtt lebegő Világegyetem Urát, aki mindenek felett álló hatalommal bírt, uralta az életet és halált. Így szólt Terézhez: - A kristálytiszta forrásba mártózz, és gyere én hozzám!- majd sebzett jobb kezét nyújtotta felé. Teréz megmosdott a forrásvízben, melyben ott hagyta a megfáradt földi testét, minden fájdalmát és szomorúságát. Amint kilépett a vízből, szellemi alakot öltött; óriási szárnyait kitárván, fényes hosszú haja és vakító hófehér selyemruhája lassan hullámzott, szeméből a szeretet tüze sugárzott, arca fiatalabb és gyönyörűbb volt, mint valaha. Bársonypuha, hófehér szárnyaival a szellemi hatalomhoz szállt, majd Teréz megfogta sebzett jobb kezét és ragyogó világosság áradt belől is. Teréz tudta, szellemi valója egészében érezte, megtalálta otthonát, és mennyei boldogsággal mondta: - Szabad vagyok!