Kora hajnal volt, és Valentina, ahogy az gyakran megesett, előbb ébredt Juliánál. A függöny nem volt teljesen összehúzva; halvány szórt fény áradt be

Átírás

1 Kora hajnal volt, és Valentina, ahogy az gyakran megesett, előbb ébredt Juliánál. A függöny nem volt teljesen összehúzva; halvány szórt fény áradt be a szobába. Valami megmozdult. Valentina jobban megnézte, és rájött, hogy Elspeth-et látja. Mintha nagyon messziről nézné; Elspeth halvány és elmosódott körvonalú volt. Éppúgy fest, mint mami, gondolta Valentina, de abban, ahogy a kísértet visszanézett rá, volt valami ismeretlen és idegen. Eddig a pillanatig Valentina nem félt, de most hirtelen megrémült. Lecsúszott az ágyról, aztán kirohant a lakásból, le a főlépcsőn, majd lihegve állt meg pizsamájában a levélszekrények mellett. Robert talán csak egy órája aludt, ezért némi időbe telt, amíg meghallotta az ajtaján a kopogást. Alsónadrágban ment az ajtóhoz, hunyorogva lesett ki. Bejöhetek? kérdezte Valentina. Ó! Egy pillanat. Robert visszament a hálószobába, felvette a nadrágját meg az előző napi ingét, visszament az ajtóhoz, és kitárta. Jó reggelt mondta, aztán, amikor jobban megnézte a lányt: Mi a baj? Láttam Elspeth-et felelte a lány, és sírni kezdett.

2

3

4 A fordítás alapjául szolgáló mű Audrey Niffenegger: Her Fearful Symmetry SCRIBNER, A Division of Simon & Schuster, Inc., 2009 Copyright 2009 by Audrey Niffenegger Hungarian translation Gálvölgyi Judit, 2010 Minden jog fenntartva. ISBN

5 Jean Patemannek, szeretettel

6 Mondta: Tudom, milyen halottnak lenni. Tudom, milyen bánatosnak lenni. S ettől olyan, mintha meg sem születtem volna. THE BEATLES

7

8

9 Amikor Elspeth meghalt, Robert épp az automata előtt állt, és nézte, ahogy a tea a kis műanyag pohárba csorog. Később Robertnek eszébe jutott, hogyan ment végig a kórházi folyosón, kezében a pohárkányi borzalmas teával, egyedül a neoncsövek alatt, visszafelé a szobába, ahol Elspeth gépekkel körülvéve feküdt. Elspeth arcával az ajtó felé fordult, a szeme nyitva volt; Robert először azt hitte, magánál van. A halála előtti pillanatokban Elspeth az előző évi tavasz egyik napjára gondolt, amikor Roberttel egy sáros ösvényen sétáltak a Temze partján, Kew Gardensben. A levegőben rothadt avar szaga; korábban esett. Kár, hogy nem születtek gyerekeink mondta Robert, és Elspeth válaszolt. Ne légy csacsi, kedves. Hangosan kimondta, a kórházi szobában, de Robert nem volt ott, nem hallotta. Elspeth az ajtó felé fordította az arcát. Kiáltani akart, Robert, de hirtelen elszorult a torka. Úgy érezte, mintha a lelke a légcsövén keresztül próbálna kiszökni a testéből. Köhögni próbált, hogy kiengedje, de csak hörgött. Megfulladok! Megfulladok az ágyban... Erős nyomást érzett, aztán lebegett; a fájdalom megszűnt, és ő a mennyezetről nézett le apró, meggyötört testére. Robert az ajtóban állt. A tea égette a kezét, letette hát a poharat az ágy melletti éjjeliszekrényre. A hajnal kezdte átváltoztatni a szoba árnyait szénfeketéből meghatározhatatlan szürkévé; 9

10 egyébként mintha semmi sem változott volna. Robert becsukta az ajtót. Levette kerek, drótkeretes szemüvegét és cipőjét. Bemászott az ágyba, óvatosan, hogy meg ne zavarja Elspeth-et, és hozzásimult. Elspeth heteken át lázban égett, de most szinte normális volt a hőmérséklete. Robert melegnek érezte a bőrét ott, ahol hozzáért. Elspeth eltávozott az élettelen tárgyak világába, és lassan kezdett kihűlni. Robert Elspeth tarkójához szorította az arcát és mélyeket lélegzett. Elspeth nézte a férfit a mennyezetről. Milyen ismerős volt neki, és milyen idegennek látszott! Látta, de nem érezte, ahogy a férfi hosszú karjával átszorítja a derekát Roberten minden elnyújtottnak látszott, az arca csupa áll, felsőajka vastag; az orra kissé madárcsőrre emlékeztetett, a szeme mélyen ülő; barna haja szétterült Elspeth párnáján. A bőre sápadt volt, hiszen túlságosan sok időt töltött a kórházban. Nagyon magányosnak látszott, soványnak és nagynak, ahogy körülfogta Elspeth pici, élettelen testét. Elspeth-nek egy fénykép jutott az eszébe, amelyet nemrégiben látott a National Geographicban, egy anya ölelte át rajta éhen halt gyermekét. Robert fehér inge meggyűrődött; zoknijából mindkét nagylábujja kilátszott. Elspeth-re egyszerre rázúdult az összes dolog, amit életében megbánt, minden bűntudata és vágyakozása. Nem, gondolta. Nem megyek el. De már elment, és egy pillanat alatt másutt termett, semmiként szétszóródott. A nővér fél óra múlva talált rájuk. Némán állt, nézte a magas, fiatalos férfit, ahogy átöleli a vékony, halott, középkorú nőt. Aztán elment a beteghordókért. Odakinn London épp ébredezett. Robert csukott szemmel feküdt, hallgatta a forgalmat a főutcán, a lépéseket a folyosón. Tudta, hogy nemsokára ki kell nyitnia a szemét, el kell engednie Elspeth testét, fel kell állnia, beszélnie kell. Hamarosan elkezdődik a jövő, Elspeth nélkül. Nem nyitotta ki a szemét, beszívta az asszony egyre tünedező illatát, és várt. 10

11 A levelek kéthetente jöttek. Nem a házhoz. Edwina Noblin Pool minden második csütörtökön hat mérföldet autózott a postáig Highland Parkba, a második városba Lake Forest-i otthonától. Ott bérelt egy kis postafiókot. Soha nem volt benne egy levélnél több. A levelet általában egy Starbucks kávézóba vitte, ahol elfogyasztott egy nagy, koffeinmentes, szójatejes kávét levélolvasás közben. A sarokban ült, hátát a falnak támasztotta. Néha, amikor sietett, Edie a kocsiban olvasta el a levelet. Ezután mindig a Második utcai hot-dogos mögötti parkolóba hajtott, megállt a nagy szeméttartály mellett, és elégette a levelet. Miért tartasz öngyújtót a kesztyűtartódban? kérdezte Jack, a férje. Ráuntam a kötögetésre. Mostanában gyújtogatok felelte Edie. Jack nem említette többet a dolgot. Ez volt minden, amit Jack tudott a levelekről, ugyanis felbérelt egy nyomozót, hogy kövesse a feleségét. A nyomozó nem számolt be találkozókról, telefonhívásokról, sem ekről; semmi gyanús nem történt, kivéve a leveleket. Azt már nem árulta el megbízójának, hogy Edie az utóbbi időben őt bámulja levélégetés közben, aztán cipőjével az aszfaltba tapossa a hamut. Egyszer náci karlendítéssel üdvözölte a férfit, aki lassan már rettegett attól, hogy követnie kell. 11

12 Edwina Poolban volt valami, ami zavarta a nyomozót; nem olyan volt, mint a többiek. Jack leszögezte, hogy nem váláshoz gyűjt bizonyítékokat. Csak tudni akarom, mit csinál mondta. Valami... megváltozott. Edie többnyire nem vett tudomást a nyomozóról. Jacknek nem szólt semmit. Belenyugodott, abban a biztos tudatban, hogy az elhízott, fénylő képű fickó úgysem jön rá semmire. Az utolsó levél december elején érkezett. Edie elhozta a postáról, és a Lake Forest-i strandra hajtott. A lehető legtávolabb állt meg az úttól. Szeles, komiszul hideg nap volt. A homokot nem borította hó. A Michigan-tó barnállott; kis hullámok nyaldosták a sziklákat. Mintha a sziklákat direkt úgy rendezték volna el, hogy ellenálljanak az eróziónak; a part olyan volt, akár egy színpadi díszlet. A parkolóban egyedül Edie Honda Accordja állt. Nem kapcsolta ki a motort. A nyomozó sóhajtott, aztán megállt a parkoló túlsó végében. Edie a férfi kocsijára pillantott. Muszáj, hogy ehhez is közönségem legyen? Egy darabig a tavat bámulta. Elégethetném anélkül, hogy elolvasnám. Arra gondolt, hogyan alakult volna az élete, ha Londonban marad; ha hagyta volna, hogy Jack nélküle térjen haza Amerikába. Erőteljes vágyakozást érzett az ikertestvére iránt, kivette a retiküljéből a levelet, feltépte, széthajtogatta. Drága e! Mondtam, hogy tudatni fogom hát tessék, ég áldjon. Próbálom elképzelni, milyen érzés volna, ha rólad lenne szó de lehetetlen elképzelnem a világot nélküled, bármilyen régen éljünk is külön. Nem hagyok rád semmit. Élned kell az életem. Ez éppen elegendő. Helyette kísérletezem az egészet az ikrekre hagytam. Remélem, élvezni fogják. Ne aggódj, rendben leszek. Búcsúzz el a nevemben Jacktől. Mindenek ellenére szeretettel, e 12

13 Edie lehajtott fejjel ült, várta a könnyeket. Egy se jött, amiért hálás volt; nem akart a nyomozó előtt sírni. Megnézte a bélyeget. A levelet négy napja adták fel. Vajon ki vitte el a postára? Talán egy nővér. A levelet a ridiküljébe tette. Immár nem kellett elégetnie. Egy kis ideig megtartja. Talán megtartja. Kihajtott a parkolóból. Amikor elhaladt a nyomozó mellett, bemutatott neki. Amíg megtette a rövid utat a parttól hazáig, Edie a lányaira gondolt. Katasztrofális forgatókönyvek futottak végig lelki szemei előtt. Mire hazaért, eltökélte, megakadályozza, hogy a testvére vagyonát Julia és Valentina örököljék. Amikor Jack hazaért a munkából, Edie még mindig a sötétben kuporgott az ágyban. Mi baj? kérdezte Jack. Elspeth meghalt felelte Edie. Honnan tudod? Edie átnyújtotta a levelet. Jack elolvasta, és nem érzett mást, csak megkönnyebbülést. Ennyi az egész, gondolta. Egész idő alatt csak Elspeth volt az. Befeküdt a maga oldalán az ágyba, Edie pedig hozzásimult. Sajnálom, bébi mondta a férfi, aztán szótlanok maradtak. Jack a rákövetkező hetekben és hónapokban már megbánta, hogy így történt. Edie nem beszélt neki az ikertestvéréről, a kérdésekre nem válaszolt, nem töprengett azon, vajon mit hagyott a lányaikra Elspeth, nem beszélt az érzéseiről, még azt sem hagyta, hogy Jack megemlítse a testvérét. Aztán Jack azon gondolkodott, mi lett volna, ha Edie beszélt volna aznap délután, ha ő megkérdezte volna. Vajon akkor is ennyire elzárkózó lett volna, ha elmondja neki, amit tudott? Mintha egy fal lett volna közöttük. De ebben a pillanatban még egymás mellett feküdtek az ágyban. Edie Jack mellkasára tette a kezét, figyelte a szívverését. Ne aggódj, rendben leszek.... Nem hiszem, hogy képes vagyok rá. Azt hittem, még látlak. Miért nem mentem én hozzád? Miért mondtad, hogy ne jöjjek? Hogyan engedhettük, hogy így történjen? Jack átölelte. Megérte? Edie nem volt képes megszólalni. 13

14 Hallották, ahogy az ikrek belépnek a bejárati ajtón. Edie kibontakozott az ölelésből, felkelt. Nem sírt, de azért bement a fürdőszobába, és megmosta az arcát. Egy szót se mondta Jacknek fésülködés közben. Miért? Mert. Oké. A tekintetük találkozott a tükörben. Edie kiment, és Jack hallotta, ahogy teljesen normális hangon kérdezi: Milyen volt az iskola? Felesleges felelte Julia. Még nem vacsoráztatok? kérdezte Valentina, és Edie válaszolt. Arra gondoltam, elmehetnénk a Southgate-be pizzázni. Jack az ágyon ült, elnehezültnek és fáradtnak érezte magát. Szokás szerint most sem tudta, mi hogy van, de azt legalább igen, hogy mit fog vacsorázni. 14

15 Elspeth Noblin halott volt, és most már nem tehettek érte mást, mint hogy eltemetik. A gyászmenet lassan haladt befelé a Highgate temető kapuján keresztül, a koporsószállítót tíz autó követte, könyvritkaság-kereskedők és barátok. Az út igen rövid volt; a Szent Mihály rögtön ott állt a dombon. Robert Fanshaw gyalog jött le a Vautravers-házból felső szomszédaival, Marijke és Martin Wellsszel. A temető nyugati oldalán fekvő nagy udvarról nézték, hogyan manőverez a halottaskocsi a kapun át felfelé a keskeny úton, a Noblin család kriptájához. Robert kimerült és bénult volt. Mintha elmaradtak volna a hangok, mint amikor filmvetítésnél nem működnek a hangszórók. Martin és Marijke egymás mellett álltak, kicsit távolabb tőle. Martin karcsú, kifogástalanul öltözött férfi volt rövidre vágott, őszülő hajjal, hegyes orral. Minden porcikájából áradt az idegesség és az élénkség, görcsös volt és feszült. Ereiben walesi vér csörgedezett, nehezen viselte a temetőt. A felesége, Marijke fölébe tornyosult. Az asszony haját aszimmetrikusra vágatta és bíborvörösre festette, színben hozzáillő rúzst választott. Marijke nagy csontú, színes és türelmetlen volt. Ráncai éles ellentétben álltak divatos öltözködésével. Aggódva figyelte a férjét. Martin behunyta a szemét. Mozgott az ajka. Aki nem ismerte, azt hihette volna, imádkozik, de Robert és Marijke tudta, hogy 15

16 számol. A hó kövér pelyhekben hullt, és földet érés után nyomban el is olvadt. A Highgate temető tele volt csöpögő fákkal és latyakos, murvás ösvényekkel. Varjak röppentek a sírokról az alacsonyabb faágakra, köröztek, majd leszálltak a nem protestáns anglikánok kápolnájának tetejére; az épületben most a temető irodája működött. Marijke leküzdötte a vágyát, hogy rágyújtson. Nem volt különösebben oda Elspeth-ért, de most mégis hiányzott neki. Elspeth mondott volna valami csípősen mulatságosat, viccet csinált volna az egészből. Marijke végül kinyitotta a száját, és lehelete egy pillanatra megállt a levegőben, mint a füst. A halottaskocsi felfelé haladt a Cuttings Pathon, és eltűnt a gyászolók szeme elől. A Noblin-kripta valamivel a Comfort's Corner után állt, majdnem a temető közepén; a gyászolók a keskeny, gyökerektől alig járható Oszlopcsarnok ösvényen közelítették meg, hogy ott ismét beérjék a halottaskocsit. Az emberek autóikkal a félkör alakú Oszlopcsarnok előtt parkoltak le, amely elválasztotta a temetőt az udvartól, kiszálltak, körülpillantottak, magukba szívták a kápolnák tornyainak (amelyek stílusát viccesen sírásógótiká -nak is nevezik), a vaskapunak, a háborús emlékműnek, az ólmos égboltra vakon meredő Fortuna szobrának látványát. Marijkének eszébe jutott az összes temetési menet, amely áthaladt a Highgate kapuján. A viktoriánusok fekete gyászhintóit strucctollakkal díszített lovak húzták, a ceremóniák hivatásos gyászolóit és az olcsó halottkísérőket immár autók, esernyők és levert barátok tarka tömege váltotta fel. Marijke hirtelen úgy érezte, a temető olyan, mint egy régi színház: a darab mindig ugyanaz, csak a jelmezeket meg a frizurákat korszerűsítik időről időre. Robert megérintette Martin vállát, Martin úgy nézett fel, mintha most ébresztették volna. Átvágtak az udvaron, az Oszlopcsarnok közepén lévő átjárón keresztül, fel a temető mohos lépcsőin. Marijke mögöttük. Utánuk a többi gyászoló. Az ösvények csúszósak, meredekek és kövecsesek voltak. Mindenki a lába elé nézett. Egy szó sem törte meg a csendet. 16

17 Nigel, a temető igazgatója a halottaskocsinál állt, elegáns és igen óvatos volt. Visszafogott mosolya mintha azt üzente volna Robertnek: Egészen más, ha a mieinkről van szó, nem igaz? Robert barátja, Sebastian Morrow Nigel mellett állt. Sebastian volt a temetésrendező; Robert látta már őt dolgozni, de most mintha a szokásosnál is több együttérzéssel és figyelmességgel vezényelte volna le a szertartást. Mintha meg se mozdult vagy szólalt volna; csak időről időre rápillantott a soron következő tárgyra vagy személyre, és megtörtént, aminek történnie kellett. Sebastian grafitszürke öltönyt és mélyzöld nyakkendőt viselt. Szülei Nigériában nőttek fel, de ő már Londonban jött világra; sötét bőrével és sötét öltönyével egyszerre volt rendkívül feltűnő és szinte láthatatlan a zöldellő temető félhomályában. A koporsóvivők körülfogták a halottaskocsit. Miközben mindenki várt, Robert felgyalogolt a fő ösvényen a Noblin család kriptájához. Az épület mészkőből készült, rozsdás rézkapuja fölé csupán a vezetéknevet vésték fel. Az ajtón a féldombormű egy fiókáit önnön vérével tápláló pelikánt, a feltámadás jelképét ábrázolta. Robert néha ezt a sírboltot is útba ejtette, amikor turistákat kalauzolt a temetőben. Most nyitva állt az ajtó. Tomas és Matthew, a sírásók öt méterrel arrébb várakoztak az úton, egy gránitoszlop előtt. Robert tekintete találkozott az övékével; azok bólintottak, és odamentek hozzá. Robert habozott, mielőtt belépett volna a kriptába. Négy koporsó volt odabenn Elspeth szüleié és nagyszüleié, és némi por is felgyülemlett a szűk terem sarkaiban. A fal mellett már ott várakozott az üres koporsóállvány. Ennyi. Robertnek úgy tűnt, mintha a kripta belsejéből áradna a hideg, akár egy hűtőszekrényből. Úgy érezte, valamiféle cserére kerül sor: ő a temetőnek adja Elspeth-et, a temető pedig... nem tudta, mit ad neki. Valamit adnia kell. Thomasszal és Matthew-val ment vissza a halottaskocsihoz. Elspeth koporsóját a föld fölötti temetés miatt ólommal bélelték ki, így aztán elképesztően nehéz volt. Robert és a többi koporsóvivő a vállukra vették, bevitték a kriptába; aztán 17

18 meglehetősen ügyetlenül engedték le az állványra. A kripta túl kicsi volt ahhoz, hogy az összes koporsóvivő beférjen, a koporsó meg mintha túlságosan nagy lett volna. Elhelyezték. A nappali fényben csillogott a sötét tölgyfa. Mindenki kisorjázott, kivéve Robertet, aki kissé előregörnyedve a koporsó tetejére szorította két tenyerét, mintha a lakkozott fa Elspeth bőre lett volna, mintha azt várta volna, hogy a meggyötört testet rejtő faládából mégis szívdobogást fog észlelni. Elspeth sápadt arcára gondolt, kék szemére, amely néha gúnyosan csodálkozva nagyra kerekedett, de résnyire szűkült, ha nem tetszett neki valami; parányi keblére, teste fura forróságára a lázak idején, a csövek meg a műtét okozta sebhelyekre a testén. Hirtelen elöntötték a vágyak és az ellentmondásos érzelmek. Visszaemlékezett Elspeth hajának lágyságára, hogy hogy sírt, amikor marékszámra hullott ki, és arra, ahogy végigsimított kezével az asszony kopasz koponyáján. Elspeth két combjának hajlatára gondolt meg a puffadásra és a bomlásra, amelyek máris sejtről sejtre átalakítják a testét. Elspeth negyvennégy éves volt. Robert! Jessica Bates állt mellette. Az egyik rafinált kalapját viselte, a karima alól nézett fel rá, szigorú arcát ellágyította a részvét. Gyere, kérlek. Puha, ráncos kezét a férfiéra tette. Robert keze izzadt, és amikor felemelte, látta, hogy jól látható nyomokat hagyott a koporsó tükörsima felületén. Le akarta törölni, aztán úgy döntött, mégis otthagyja, mintha bizonyítani akarná az utókornak, hogy megérintette Elspeth testének ezt a kiterjesztését. Hagyta, hogy Jessica kivezesse a sírboltból, és a többiekkel együtt végigállta a gyászszertartást. Az embernek napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mezőnek virága. Hogyha általmegy rajta a szél, nincsen többé, és az ő helye sem ismeri azt többé. Martin a csoport szélén állt. A szeme most is csukva. A fejét lehajtotta, ökölbe szorított keze a zsebében. Marijke hozzábújt, belé karolt; Martin mintha észre sem vette volna, himbálózni kezdett előre-hátra. Marijke kihúzta magát, de hagyta, hogy Martin ringassa magát. 18

19 Mivel a Mindenható Úr az ő nagy könyörületességében magához vette drága eltávozott nővérünk lelkét, átadjuk testét a végső nyughelyének; rögöt a röghöz, hamut a hamuhoz, port a porhoz; teljes bizonyosságban afelől, hogy örök életre támad a mi Urunk, Jézus Krisztus által; aki alantas testünket átváltoztatja az ő dicsőséges testének hasonlatosságára az ő hatalmas műve szerint, amellyel uralkodni képes mindeneken. Robert hagyta, hogy elkalandozzon a tekintete. A fák kopárak voltak három hét volt még hátra karácsonyig, ám a temető zöldellt. A Highgate tele volt krisztustövis-bokrokkal, amelyek a Viktória korabeli koszorúkból sarjadtak. Ünnepiesnek tűntek, már ha az ember képes volt arra a gondolati bukfencre, hogy a temetőben a karácsony jusson az eszébe. Amikor a lelkész szavaira próbált figyelni, Robert meghallotta, hogy a közelben a rókák szólongatják egymást. Jessica Bates Robert mellett állt. Kihúzta magát, felszegte a fejét, de Robert érezte rajta a kimerültséget. Jessica volt a Highgate Temető Baráti Társaságának elnöke, azé a jótékonysági egyleté, amely a helyet gondozta, és csoportos látogatásokat szervezett a turistáknak. Robert az alkalmazottja volt, de valószínűleg Jessica amúgy is eljött volna Elspeth temetésére. Kedvelték egymást. Elspeth mindig hozott szendvicset Jessicának is, amikor ebédidőben meglátogatta Robertet. Hirtelen elfogta a rémület: Hogyan fogok majd mindenre emlékezni Elspeth-tel kapcsolatban? Most még telve volt az asszony illatával, hangjával, habozásával a telefonban, mielőtt kimondta a nevét, a mozgásával szeretkezés közben, a lehetetlenül magas sarkú cipők iránti rajongásával, az érzékiséggel, ahogyan a régi könyveket lapozta és az érzéketlenséggel, ahogyan eladta őket. Ebben a pillanatban mindent tudott, amit valaha is tudhatott Elspeth-ről, és sürgősen meg kellett volna állítania az időt, hogy semmi se párologjon el. De már elkésett; akkor kellett volna megtennie, amikor Elspeth tette; immár túlszaladt Elspeth-en, kezdte elveszíteni őt. Elspeth emléke már halványult. Mindent le kellett volna írnom... de semmit sem használt volna. Semmi, amit írni tudok, nem hozza vissza őt. 19

20 Nigel becsukta, majd kulcsra zárta a kripta ajtaját. Robert tudta, hogy a kulcs egy számozott rekeszben fog pihenni egy fiókban, az irodában, amíg újra szükség nem lesz rá. Kellemetlen csönd támadt; a szertartás véget ért, de senki nem tudta, mitévő legyen. Jessica megragadta Robert vállát, és a lelkész felé bökött a fejével. Robert megköszönte a vikárius szolgálatait, és átadta neki a borítékot. Az egész társaság együtt sétált lefelé az úton. Robert kisvártatva ismét az udvaron találta magát. A havazásból eső lett. Tucatnyi fekete esernyő nyílt ki szinte egyszerre. Az emberek beszálltak autóikba, és lassan elszivárogtak a sírkertből. A temetői munkatársak beszéltek Roberthez, a kezét szorongatták, teát meg valami erősebbet is kínálgattak; ő pedig maga sem tudta, miket felelgetett, aztán a többiek tapintatosan visszavonultak. A könyvárusok mind átmentek az Angyalba. Robert látta, hogy Jessica az iroda ablakában áll, és őt figyeli. Marijke és Martin kissé távolabb toporogtak; most odaléptek hozzá. Marijke a karjánál fogva vezette Martint. Martin még mindig leszegte a fejét, és ahogy közeledtek, szemlátomást azon igyekezett, hogy rálépjen az udvar minden egyes kőlapjára. Marijke megragadta Robert kezét, hármasban léptek ki a temető kapuján és indultak el a Swain's Lane-en. Amikor a Highgate domb tetejére értek, balra fordultak, mentek néhány percig, majd ismét balra vették az irányt. Marijke elengedte Robertet, hogy gyorsabb mozgásra bírja Martint. Lementek egy hosszú, keskeny aszfaltúton. Robert kinyitotta a kaput, és már otthon is voltak. A Vautravers-ház mindhárom lakása sötét volt, és ahogy a nappal estébe fordult, Marijke még a szokásosnál is súlyosabbnak és nyomasztóbbnak találta az épületet. Együtt álltak az előcsarnokban. Marijke megölelte Robertet. Nem tudta, mit mondjon. A szokásos dolgokat már mind elmondták, így hát nem szólt egy szót sem, Robert pedig hátat fordított neki, hogy bemenjen a lakásába. Martin hangja rekedten tört fel. Sajnálom. 20

21 A szó mindhármukat meglepte. Robert egy pillanatig habozott, majd biccentett. Kíváncsi volt, mond-e még valamit Martin. Álltak sután, hármasban, majd Robert ismét biccentett, aztán eltűnt a lakásában. Martin nem tudta, helyesen tette-e, hogy megszólalt. Marijkével felfelé indultak a lépcsőn. Megálltak a második lépcsőfordulónál, Elspeth ajtaja előtt. Az ajtón kis, géppel írt kartonlapon csak ennyi állt: Noblin. Marijke menet közben megérintette a papírt. A kriptán látott név jutott az eszébe. Arra gondolt, hogy most már mindig ez fog történni, valahányszor elmegy ott. Robert levette a cipőjét, bement puritán, majdnem sötét hálószobájába és vizes gyapjúkabátjában végigdőlt az ágyon. A mennyezetet bámulta, Elspeth lakására gondolt a feje fölött. Elképzelte a konyhát, ami teli van ennivalóval, amit Elspeth már nem fog megenni; Elspeth ruháira, könyveire, székeire gondolt, amelyeket már nem fognak hordani, olvasni, amikre már nem fognak ráülni; a papírokkal elborított íróasztalra, amelyeket át kell majd néznie. Sok mindent kell tennie, de nem most. Még nem áll készen Elspeth hiányára. A szerettei közül senki sem halt még meg, Elspeth előtt. Vannak, akik messze élnek, de nem halottak. Elspeth? Még a név is üresnek tetszett, mintha elszakadt volna egykori viselőjétől, és semmihez sem kötődve lebegne Robert tudatában. Hogyan kellene élnem nélküled? Ez nem a test kérdése volt; a teste a szokásos módon továbbél majd. A probléma a hogyan szóban rejlett; élni fog, de Elspeth nélkül számára elveszett az élet zamata, megszokása, rendszere. Újra kell tanulnia a magányt. Még csak négy óra volt. A nap lenyugodott; a hálószobát felismerhetetlenné varázsolták az árnyak. Robert becsukta a szemét, várta, hogy elaludjon. Némi idő elteltével rájött, hogy nem fog aludni; felkelt, felvette a cipőjét, felment, és kinyitotta Elspeth lakásának ajtaját. Úgy haladt végig a lakáson, hogy egyetlen lámpát sem gyújtott fel. Elspeth hálószobájában újra levette a cipőjét, levette a kabátját, egy pillanatra elgondolkodott, majd teljesen levetkőzött. Bebújt Elspeth ágyába, oda, ahol máskor is aludni 21

22 szokott. A szemüvegét is ugyanoda tette az éjjeliszekrényen, ahová mindig. Összegömbölyödött és lassan ellazult, ahogy a takaró kezdett felmelegedni. Robert úgy aludt el, hogy várta, hogy Elspeth mellé bújjon. 22

23 Marijke Wells de Graaf annak a hálószobának az ajtajában állt, amelyet az utóbbi huszonhárom évben Martinnal osztott meg. Három levelet tartott a kezében, és nem tudta eldönteni, hová tegye közülük az egyiket. A bőröndjei a lépcsőfordulóban sorakoztak, rajtuk takarosan összehajtogatva Marijke sárga esőköpenye. Csak a levelet kellett elhelyeznie, és indulhatott. Martin éppen zuhanyozott. Úgy húsz perce kezdhette; még vagy egy óra hosszat bent is marad, azután is, hogy a meleg víz elfogyott. Marijke elvi kérdést csinált abból, hogy ne kutakodjon, mivel foglalatoskodik Martin odabenn. Hallotta, hogyan beszél magában, hallotta a halk, kedves motyogást; akárcsak ha rádió lett volna. Itt a Téboly Rádió, gondolta, a kényszerbetegség legújabb és legpompásabb slágereivel. Olyan helyen akarta hagyni a levelet, ahol Martin viszonylag hamar észreveszi, de azért nem túlságosan gyorsan. És persze olyan helyen, amelyik egyelőre nem jelent problémát Martinnak, tehát ahonnan egyszerűen csak elveszi, és kinyitja. De nem akarta olyan helyen sem hagyni, amit beszennyezne a levél, olyan helyen, ami mindörökre összefüggésbe kerülne az üzenetével, és ezért Martin számára a jövőben már a megközelítése is lehetetlenné válna. 23

24 Hetek óta törte ezen a fejét, de nem jutott elhatározásra. Kis híján feladta, és postán küldte el a levelet, de nem akarta, hogy Martin aggódjon, amikor nem jön haza többé a munkából. Bárcsak hagyhatnám a levegőben lebegni, gondolta. És ekkor elmosolyodott, és elővette a varródobozát. Marijke Martin dolgozószobájában állt a számítógép mellett, próbált uralkodni magán, hogy ne remegjen a keze, amikor az íróasztali lámpa sárga fénykörében próbált befűzni a tűbe. A lakás nagyon sötét volt; Martin újságpapírral beragasztotta az összes ablakot, és Marijke csak abból a keskeny fénycsíkból tudta, hogy reggel van, ami a ragasztószalag mellett beszüremkedett. Befűzte a tűt, tett néhány öltést a borítékon, aztán felállt Martin székére, és a cérna végét a mennyezetre ragasztotta. Marijke magas volt, de nyújtózkodnia kellett. Egy pillanatra megszédült, a szék pedig megingott alatta a sötét szobában. Rossz vicc lenne, ha most esnék le és törném össze magam. Elképzelte, ahogyan betört fejjel hever a padlón, és a levél fölötte himbálózik. De egy másodperc múlva visszanyerte az egyensúlyát, és leszállt a székről. Tökéletes. Összeszedte varrófelszerelését, helyére tolta a széket. Martin a nevét kiáltotta. Marijke megdermedt. Tessék? kiabálta végül. A varródobozt Martin íróasztalára tette. Aztán bement a hálószobába, és megállt a fürdőszoba ajtaja előtt. Tessék? Visszatartotta a lélegzetét; a másik két levelet a háta mögé dugta. Van egy Theónak szóló levél az íróasztalomon; útközben fel tudnád adni? Oké... Kösz! Marijke résnyire nyitotta az ajtót. A fürdőszobából áradt a gőz, Marijke arca bepárásodott. Habozott. Martin... Hmm? Marijke hirtelen azt sem tudta fiú-e vagy lány. Tot ziens, Martin mondta végül. 24

25 Tot ziens, szerelmem. Martin hangja vidám volt. Viszlát ma este. Marijke szemébe könnycseppek szöktek. Lassan kiment a hálószobából, átaraszolt a nejlonfóliába csomagolt dobozok közt a hallban, besurrant a dolgozószobába, fogta Martin Theónak szánt levelét, majd folytatta útját az előszobán át, ki a lakásukból. Megállt, keze még a kilincsen. Hirtelen eszébe jutott valami régről: Együtt álltunk itt, a kezem épp így a kilincsen. Persze, fiatalabb kéz; fiatalok voltunk. Esett. A bevásárlásból értünk haza éppen. Marijke becsukta a szemét, állt, figyelt. A lakás nagy volt, innen nem hallotta Martint. Az ajtót nyitva hagyta (sosem zárták be), felvette a kabátját, az órájára nézett. Felnyalábolta a bőröndjeit, és ügyetlenül levitte őket a lépcsőn, menet közben futó pillantást vetett Elspeth ajtajára. Leért a földszintre, és az egyik levelet Robert postaládájában hagyta. Amikor kilépett a kapun, nem fordult meg, hogy szemügyre vegye a Vautravers-házat. Végighaladt az ösvényen felfelé, az útig, bőröndjeit maga mögött húzva. Hűvös, nyirkos januári reggel volt; éjjel esett. A Highgate Village a változatlanság érzését árasztotta ezen a reggelen, mintha egyáltalán nem múlt volna az idő azóta, hogy 1981-ben fiatalasszonyként ide érkezett. A piros telefonfülke még mindig ott állt a Pond Square-en, azaz a Tó téren, bár most nem volt ott tó, sőt sohasem, amióta Marijke csak emlékezett rá, csupán murva meg padok, szunyókáló nyugdíjasokkal. A könyvesbolt öreg tulajdonosa még mindig alaposan szemügyre vette a turistákat, akik zavaros térképeit és foszladozó köteteit mustrálták. Zsemleszínű labrador szaladt keresztül a téren, könnyedén kikerülve egy rémülten felsikoltó kisgyereket. A kisvendéglők, a tisztítók, az ingatlanügynökségek, a gyógyszerész mind-mind várakoztak, mintha csak felrobbant volna valahol egy bomba, ami csak a gyerekkocsit toló anyukákat hagyta volna életben. Miközben postára adta Martin meg a saját levelét, Marijke azokra az órákra gondolt, amelyeket Theóval töltött itt. Talán egyszerre érnek oda. 25

26 A sofőr már várta a minitaxi-állomásnál. A bőröndöket bedobta a csomagtartóba, beszálltak. Heathrow? kérdezte a sofőr. Igen, négyes terminál felelte Marijke. Lefelé indultak a North Hillen a Great North Road felé. Kicsivel később, miközben Marijke már sorban állt a KLM pultjánál, Martin kiszállt a zuhany alól. Aki nem szokott hozzá Martin látványához, megijedt volna: vörös volt, mint a rák; mintha valami mutáns háziasszony leforrázta volna, hogy lepucolja róla az összes koszt. Martin jól érezte magát. Tisztának érezte magát. A reggeli zuhanyozás napjának egyik fénypontja volt. Gondjai a háttérbe húzódtak; a zavaró tényezők ott ragadtak a zuhany alatt; elméje tiszta volt. A tea előtti zuhanyozás csak azért nem volt ennyire kielégítő, mert rövidebb volt, tolakodó gondolatok zaklatták, no és Marijke hazaérkezése a munkahelyéről, a BBC-ből. A lefekvés előtti zuhanyozást pedig elrontotta az aggódás, amiért egy ágyba kellett bújnia Marijkével, a rettegés, hogy netán fura szaga van, hogy az asszony nem akar aznap szeretkezni, és elteszi őt egy későbbi éjszakára (az utóbbi időben egyre ritkább volt a szex), nem is beszélve a keresztrejtvényei, a kapott és a megválaszolatlan e- mailek miatti kínlódásról, no meg az aggodalmairól az Oxfordban tanuló Theo miatt (aki mindig kevesebb részletet közölt a napi életéről meg a barátnőiről és a gondolatairól, mint Martin szerette volna; Marijke azt mondta: Tizenkilenc éves, csoda, hogy egyáltalán mond nekünk valamit, de valahogy ez nem segített, és Martin elképzelt mindenféle szörnyű vírusokat és közlekedési baleseteket és tiltott anyagokat; Theo nemrégiben vett egy motort Martin napi terheit sok-sok újabb szertartás egészítette ki, hogy Theo ép és egészséges maradjon). Martin törölközni kezdett. Mohón leste a testét, mélységes aggodalommal vett észre minden egyes tyúkszemet, eret vagy csípést ennek ellenére fogalma sem volt arról, hogy valójában hogy néz ki. Még Marijke és Theo is csupán érzelemnyalábként léteztek Martin emlékezetében. Rossz arcmemóriája volt. 26

27 Ma minden simán ment. Martin mosakodási és pipereszertartásaira általában a szimmetria volt jellemző: ha a bal oldalon végighúzta egyszer a borotvát, így kellett tennie a jobb oldalon is. Volt egy komisz időszak néhány évvel korábban, amikor ez ahhoz vezetett, hogy Martin leborotvált az egész testéről minden egyes szőrszálat. Ez reggelente órákat vett igénybe, és Marijke sírt, amikor meglátta. Martin idővel meggyőzte magát, hogy némi pluszszámolással helyettesítheti a teljes borotválkozást. Így hát ma reggel megszámolta a szakálla leborotválásához szükséges húzásokat (harminc), aztán szándékosan letette a borotvát a mosdó szélére, és harmincszor elszámolt harmincig. Martin nyugodtan számolt, sietség nélkül. A sietség mindig elrontott mindent. Ha igyekezni próbált, elrontotta, és kezdhette elölről. Jól kellett csinálnia, hogy teljességet érezzen. Teljesség: ha pontosan végrehajtott mindent, Martint (futó) kielégülés fogta el minden mozdulatsor, feladat, számolás, mosdás, gondolat, gondolattalanság után. De nem volt szabad túlzottan elégedettnek lennie sem. Nem az volt a lényeg, hogy tetsszen magának, hanem hogy elhárítsa a katasztrófát. Aztán a mániák akár a tűszúrások, az ösztökedöfések, a gúnyos megjegyzések: Nem hagytam véletlenül nyitva a gázt? Nem néz be valaki a hátsó ablakon? Lehet, hogy a tej savanyú. Meg kell szagolnom még egyszer, mielőtt a teába öntöm. Mostam-e kezet pisilés után? Nem árt, ha még egyszer kezet mosok inkább. Nem hagytam véletlenül nyitva a gázt? Nem ért véletlenül a padlóhoz a nadrágom, amikor felvettem? Csináld újra, csináld jól! Még egyszer! Újra. Megint. Újra. A kényszercselekvések válaszok voltak a mániák által feltett kérdésekre. Ellenőrizd a gázt. Mosd meg a kezed. Mosd meg nagyon alaposan, ne legyen benne hiba. Használj erősebb szappant. Használj hipót. A padló piszkos. Mosd fel. Kerüld meg a piszkos részt, ne lépj rá. Minél kevesebb lépéssel. Teríts a padlóra törölközőket, hogy ne piszkolódjon be. Mosd ki a törölközőket. Újra. Megint. Nem jó így belépni a hálószobába? Nem jó, miért? Csak. Előbb jobb lábbal kell. A testemet balra fordítva, így. Ez az. No és Marijke? Neki is így kell tennie. Nem tetszik neki. Nem számít. Nem akarja. Meg fogja tenni. Meg kell tennie. Rossz érzés, ha nem 27

28 teszi. Valami szörnyűség fog történni. Pontosan mi? Nem tudom. Nem bírok rágondolni. Gyorsan 22 szorzatai: 44, 66, Voltak jó napok, rossz napok, nagyon rossz napok. A mai nap jónak ígérkezett. Martinnak eszébe jutott az oxfordi Balliol College-ban töltött időszak, amikor minden szerdán teniszezett egy fickóval, aki a A matematika filozófiája című kurzusára járt. Akadtak napok, amikor még mielőtt kicsomagolta volna az ütőt, tudta, hogy minden egyes ütése jóleső lesz. Ilyen érzése volt a mai nappal kapcsolatban. Martin kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, végigtekintett a hálószobán. Marijke kirakta a ruháját az ágyra. A cipője a földön takarosan egy vonalban állt a nadrágja két szárával. Minden egyes ruhadarab pontos rend szerint. Egyik ruhadarab sem ért a másikhoz. Martin szemügyre vette a hálószoba keményfa padlóját. Egyes helyeken a lakk lekopott a fáról, másutt a padló felpúposodott a víztől de ez Martint nem érdekelte. Csak az, hogy biztonságos-e mezítláb végigmennie a padlón. Ma, határozta el, biztonságos. Martin odagyalogolt az ágyhoz, és nagyon lassan öltözködni kezdett. Ahogy a ruhadarabok a testére kerültek, Martin egyre nagyobb biztonságban érezte magát a tiszta, viseltes kelmékben. Nagyon éhes volt, de nem sietett. Végül beledugta a lábát a cipőbe. A cipő mindig problémát jelentett. A barna fűzős félcipő amolyan közvetítő volt meztelen lába és a mindig elbátortalanító padló között. Martin nem szeretett a cipőhöz nyúlni. Mégis megtette, még a fűzőt is sikerült megkötnie. Marijke felajánlotta, hogy vesz neki tépőzáras edzőcipőt, de Martin esztétikai érzékét már a gondolat is felkavarta. Martin mindig szolid, sötét öltönyöket viselt; csak úgy áradt belőle a formalitás. Odáig nem ment el, hogy nyakkendőt is viseljen a lakásban, de mindig úgy nézett ki, mintha vagy abban a pillanatban vette volna le, vagy éppen most akart volna kötni egyet, mielőtt az ajtóhoz sietett. Minthogy mostanában már nem hagyta el a lakást, a nyakkendői a rúdon lógtak a szekrényében. 28

29 Miután felöltözött, Martin óvatosan végigment a hallon át a konyhába. A reggelije oda volt készítve a konyhaasztalra. Kis tálkában búzapehely, kis kancsóban tej, két barack. Martin megnyomta az elektromos kanna gombját, pár perc múlva felforrt a víz. Magával az evéssel kapcsolatban Martin kevés kényszercselekvést hajtott végre (főként olyasmiket, hogy bizonyos élelmiszereket hányszor kellene megrágnia). A konyha Marijke birodalma volt, és mindig sikerült Martint rávennie, hogy ami zavarja, az a lakás másik részében legyen. Martin igyekezett soha nem bekapcsolni a gáztűzhelyt, mert sosem tudhatta, hogy kikapcsolta-e, és ilyenkor képes volt órákig ott állni, kezével a gombon, amelyet ide-oda forgatott. De az elektromos kannával tudott teát főzni, és most is ezt tette. Marijke az újságot a gabonapelyhes tálka mellett hagyta. Még olvasatlan volt, takarosan összehajtogatva. Martin némi hálát érzett szerette elsőként kinyitni az újságot, de Marijke többnyire előbb nézte át. Most kinyitotta a Guardiant, és egyenesen a keresztrejtvényhez lapozott. Ma csütörtök volt, és a csütörtöki számba Martin mindig tudományos témájú keresztrejtvényt készített. Ez most csillagászattal foglalkozott. Martin gyorsan átnézte, hogy nem került-e bele hiba. Különösen büszke volt az alakjára, mert a rácsozat egy kissé szögletes, ugyanakkor tökéletesen szimmetrikus spirális csillagrendszer formáját idézte. Aztán megnézte az előző napi rejtvény megfejtését. Az igen nehéz kriptikus keresztrejtvényt Martin váltótársa, Albert Beamish szerkesztette. Beamish Lillibet néven dolgozott; Martinnak fogalma sem volt, miért. Sosem találkozott Beamish-sel, bár néha beszéltek telefonon. Martin mindig szőrös férfinak képzelte el, balettruhában. Martin álneve Bunbury volt. Martin kinyitotta a Timest, a Daily Telegraphot, a Daily Mailt és az Independentet, és elkezdte keresni bennük az érdekes híreket. Az a keresztrejtvény, amelyen éppen dolgozott, a mezopotámiai hadviselésről szólt. Nem volt benne biztos, hogy a szerkesztő is lelkesedni fog érte, de ahogyan minden művész, Martin is 29

30 szükségét érezte, hogy munkájában kifejezze azt, ami éppen foglalkoztatja, és az utóbbi időben Martin határozottan sokat gondolt Irakra. A mai hírekben szó esett egy különösen véres öngyilkos bombamerényletről egy mecsetben. Martin sóhajtott, fogta az ollót, és nekilátott kivágni a cikket. Reggeli után elmosogatott (egész normálisan), és takaros halomba rakta az (immár inkább csipkére hasonlító) újságokat. Bement a dolgozószobájába, előrehajolt, hogy meggyújtsa az íróasztali lámpát. Ahogy felegyenesedett, valami súrolta az arcát. Martin először arra gondolt, talán egy denevér szabadult be valahogyan a dolgozószobába. De meglátta a borítékot, amint szelíden lengett a plafonhoz ragasztott fonalon. Állt, törte rajta a fejét. Az ő neve állt a borítékon Marijke lendületes kézírásával. Mit tettél? Földbe gyökerezett a lába, csak állt lehajtott fejjel a himbálózó boríték előtt, karját védekezőn összefonta a mellkasa előtt. Végül kinyújtotta a kezét, és kissé megrántva a mennyezetre ragasztott cérnát letépte az egészet. Lassan kinyitotta, széthajtotta a levelet, az olvasószemüvegéért nyúlt, feltette. Mit tett? Január 6. Lieve Martin! Drága férjem, sajnálom. Nem tudok tovább így élni. Mikor ezt a levelet olvasod, én már úton leszek Amszterdam felé. Írtam Theónak is, hogy tudja. Nem tudom, megérted-e, de megpróbálom elmagyarázni. Úgy szeretném élni az életemet, hogy ne kelljen állandóan ügyelnem a félelmeidre. Elfáradtam, Martin. Lestrapáltál. Tudom, hogy magányos leszek nélküled, de szabadabb leszek. Keresek magamnak egy kis lakást, kinyitom az ablakokat, és beeresztem a napfényt meg a levegőt. Minden falat fehérre festetek, és minden szobában virág lesz. Nem kell majd mindig jobb lábbal belépnem a szobába, és nem érzem majd a hipó szagát a bőrömön és mindenen, amit megérintek. A holmim szekrényekben és fiókokban tárolom, nem műanyag dobozokban vagy nejlonfóliába csomagolva. A bútoraim nem fognak elkopni a sok súrolástól. Talán tartok majd egy macskát is. 30

31 Beteg vagy, Martin, de nem vagy hajlandó orvoshoz menni. Nem jövök vissza Londonba. Ha látni akarsz, gyere te Amszterdamba. De először el kell hagynod a lakást, ezért félek, soha többé nem látjuk egymást. Próbáltam maradni, de nem bírtam. Légy jól, szerelmem! Marijke Martin csak állt, kezében a levéllel. Megtörtént a legrosszabb. Nem bírta felfogni. Elment. Nem jön vissza. Marijke. Lassan előrehajolt, először derékból, aztán csípőből, térdből, végül ott kuporgott az íróasztal előtt, hátát megvilágította az erős fény, az arca alig néhány centiméternyire a levéltől. Szerelmem. Jaj, szerelmem... Minden gondolata elszállt, csak a nagy ürességet érezte, mint mikor a víz visszahúzódik cunami után. Marijke. Marijke a vonaton ült, nézte a sík, szürke tájat, ahogy elmosódva tovafut a sínek mentén, útban a városba a Schipol repülőtérről. Esett, alacsonyan úsztak a felhők. Majdnem otthon vagyok. Az órájára nézett. Martinnak már meg kellett találnia a levelet. Kivette a táskájából a mobilját, kinyitotta. Nem volt hívása. Visszacsukta. Az eső a vonat ablakát verte. Mit tettem? Sajnálom, Martin. De tudta, hogy mihelyt otthon lesz, már nem fogja sajnálni, és azt is, hogy most már csak Amszterdamban lehet otthon. 31

32 Robert különleges körsétát tett a temető nyugati részében egy hamburgi régészcsoporttal, most pedig ott állt a Highgate temető főkapujának boltíve alatt. Arra várt, hogy miután a látogatók megvásárolják a képeslapokat és összeszedik a holmijukat, ő kikísérhesse őket, és bezárhassa a kaput. Télen nem tartottak menetrend szerinti idegenvezetéseket. Robert kedvelte ezeknek a csendes napoknak a visszafogott, hétköznapi hangulatát. A régészek kitódultak az egykori anglikán kápolnából, amelyben most az ajándékbolt működött. Robert az orruk elé tartotta a zöld műanyag adománygyűjtő ládikát, ők pedig beledobálták az aprópénzt. Mindig zavarba jött ettől a kis ügylettől, de mivel a temető nem adózott az adományok után, a Highgate-ben mindenki olyan buzgón koldult, ahogy csak tudott. Robert mosolygott, integetett a németeknek, aztán elfordította a súlyos kapu zárában a régimódi kulcsot. Bement az irodába, az asztalra tette az adománygyűjtő ládikát és a kulcsot. Felicity, az irodavezető mosolyogva borította ki a dobozt. Nem rossz, ahhoz képest, milyen barátságtalan ez a szerda mondta. Kinyújtotta a kezét. Az adóvevő? Robert az esőköpenye zsebére ütött. Majd visszahozom. Vagyis kimész? kérdezte Felicity. Eleredt az eső. 32

33 Csak egy kicsit. Molly a kapunál van az út túloldalán. Odavinnéd neki ezeket? Oké. Robert elvette Felicitytől a brosúrákat, aztán kivett egy esernyőt a lépcső melletti tartóból. A Swain's Lane felé indult. Molly, a kezeslábast és anorákot viselő, sovány, idősebb asszony egy összecsukható széken ült Strathcona és Mount Royal lordjának síremlékében. A rózsaszín márványból készült építészeti remekmű közvetlenül a temető keleti kapuja mellett húzódott meg. Molly békésen kémlelt a félhomályban, elvette Roberttől a brosúrákat, amelyeket a mellette lévő kis állványra helyezett. A címlapon Karl Marx volt látható; ő és George Eliot voltak a sztárok a temetőnek ezen a részén. Nincs kedved bemenni egy kicsit a melegre? kérdezte Robert. Molly lassú, reszelős, álmos hangon szólalt meg, beszédén enyhe ausztrál akcentus hallatszott. Megvagyok, megy a hősugárzó. Megvolt már a látogatás? Nem, most végeztem a körsétával. Akkor eredj. Amint átvágott a Swain's Lane-en, Robert arra gondolt, hogy Molly úgy beszélt a látogatásról, mintha ez is része lenne a temető hivatalos napirendjének. Talán az is volt. Robert azt gondolta, a munkatársak úgy adnak helyet a gyászának, mintha az valami megfogható dolog lenne. Odakinn, a külvilágban az emberek elhúzódtak tőle, ám a temetőben mindenki megszokta a gyászolók jelenlétét, így aztán ténykérdésként kezelték a halált. Robert ezt nem is igazán tudta értékelni egészen mostanáig. Mire Robert Elspeth kriptájához ért, a szitálás esőbe fordult. Nagy lendülettel nyitotta ki az ernyőjét, és az ajtónak háttal leült a lépcsőre. Hátrahajtotta a fejét, lecsukta a szemét. Nem egészen egy órája haladt el itt a csoporttal. A virrasztásokról fecsegett velük, meg arról, milyen furcsaságokra ragadtatták magukat a viktoriánusok, nehogy élve temessék el őket. Robert jobban örült volna, ha a Noblin-kripta nem pont az egyik főútvonalon 33

34 helyezkedik el; lehetetlen volt körsétát vezetni úgy, hogy ne haladtak volna el Elspeth előtt. Robert érzéketlenségnek tartotta, hogy kíváncsi turistákat kell elvezetnie a kis sírbolt mellett, amelyre Elspeth családneve volt felvésve. Korábban, amikor az épület még csak a családi kripta volt, ez egyáltalán nem zavarta sosem találkozott Elspeth családjával. Most értette meg először, Jessica miért ragaszkodik annyira az illemtudó viselkedéshez a temetőben. Azelőtt hajlamos volt ezzel ugratni Jessicát. Főnökének a Highgate nem a körsétákat vagy az emlékműveket jelentette; nem is a természetfölöttit vagy a különleges atmoszférát, vagy a viktoriánusok morbid szokásait: számára a temető a halottakról és a sírtulajdonosokról szólt. Robert a doktori disszertációját írta meglehetősen lassan a Highgate temetőről és a viktoriánus temetkezési gyakorlatról. Ám Jessica, aki sosem pocsékolt el semmit, és különös tehetséggel bírt az emberek munkára fogásában, azt mondta Robertnek: Ha már ennyit kutatsz, miért nem teszed magad hasznossá? Így kezdett Robert turistákat vezetni. Rájött, hogy sokkal jobban kedveli magát a temetőt, mint bármit, amit eddig írt róla. Robert magába süppedt. A kőlépcső, amelyen ült, hideg volt, vizes és alacsony. Térde csaknem egy vonalba került a vállával. Szia, szerelmem mondta ki, de mint mindig, most is abszurdnak találta, hogy hangosan beszél a kriptához. Némán folytatta: Szia. Itt vagyok. Te hol vagy? Elképzelte, hogy Elspeth odabenn ül a kriptában, mint egy szent a remetelakban, és kinéz rá az ajtó rácsán át, arcán kis mosollyal. Elspeth? Elspeth mindig rossz alvó volt. Életében állandóan forgolódott álmában; néha magára húzta az egész takarót. Amikor Elspeth egyedül aludt, szétvetette kezét-lábát, a végtagjaival jelölte ki a területét. Amikor Robert mellette feküdt, a férfi gyakran ébredt arra, hogy testébe fúródik egy eltévedt könyök vagy térd, vagy hogy Elspeth lába úgy mozog, mintha futna az ágyban. Egyszer be fogod törni az orrom mondta Elspeth-nek Robert. A nő beismerte, hogy veszélyes ágyastárs. 34

35 Előre is bocsánatot kérek minden törésért mondta, és megcsókolta a veszélyben forgó orrot. Pedig nem állna rosszul. Kicsit huligánosan néznél ki. De most csak a hallgatás volt. Az ajtó olyan akadályt jelentett, amelyet leküzdhetett volna; Elspeth íróasztalában is volt egy kulcs, nem csak a temető irodáján. Elspeth teste ott feküdt egy ládában, tőle néhány lépésnyire. Robert inkább nem képzelte el, mit tettek vele az elmúlt hónapok. Aztán ismét mellbe vágta a dolog véglegessége, amit a háta mögötti kis helyiség testesített meg. El kell mondanom neked egyet s mást. Hallasz engem? Amíg Elspeth élt, észre sem vette, hogy mennyire nem történt meg semmi, amíg be nem számolt róla az asszonynak. Roche tegnap elküldte a levelet Juliának és Valentinának. Robert elképzelte, ahogy a levél megteszi az utat Roche hampsteadi irodájából át az óceánon az illinois-i Lake Forestbe, a Pembridge Road 99 es számú ház postaládájába, ahonnan az ikrek egyike veszi ki. Vastag, krémszínű boríték, a feladónál fényes, domború betűkkel a Roche, Eldridge, Potts & Lefley Ügyvédi Iroda; a címzetteknél pedig az ikrek neve Roche vénséges titkárnőjének, Constance-nek a göcsörtös kézírásával. Robert elképzelte, amint az egyik iker nézi a borítékot, a kíváncsiságot, ami úrrá lesz rajtuk. Ideges vagyok emiatt, Elspeth. Jobban érezném magam, ha valaha is találkoztál volna ezekkel a lányokkal. Nem neked kell velük élned lehet, hogy rémesek. Vagy mi van, ha egyszerűen eladják a lakást egy rémes alaknak? Ugyanakkor izgatták az ikrek, és megmagyarázhatatlanul hitt Elspeth kísérletében. Rád hagyhatnám az egészet mondta Elspeth. Vagy hagyhatnám a lányokra is. Hagyd a lányokra felelte akkor Robert. Nekem így is több van a kelleténél. Hmm. Akkor úgy lesz. De mit adhatnék neked? Elspeth kórházi ágyán ültek. Az asszony lázas volt; ez a lépeltávolítás után történt. Elspeth vacsorája érintetlenül pihent a 35

36 kerekes éjjeliszekrényen. Robert az asszony lábát masszírozta, a keze csúszott a meleg, illatos olajtól. Nem tudom. El tudnád intézni, hogy újjászüless? Az ikrek állítólag eléggé hasonlítanak rám. Elspeth mosolygott. Elintézem, hogy idejöjjenek, és a lakásban éljenek, ha akarnak. Téged is az ikrekre hagyjalak? Robert visszamosolygott az asszonyra. Az visszaüthet. Eléggé... fájdalmas lehet. Sosem tudhatod, ha ki sem próbálod. De neked is adni akarok valamit. Egy hajfürtöt? Jaj, de ez már rossz haj érintette meg pihés, ezüstös haját Elspeth. Akkor kellett volna eltennünk belőle egy kicsit, amikor még igazi hajam volt. Elspeth haja hosszú volt, hullámos, olyan színű, akár a frissen köpült vaj. Robert a fejét rázta. Nem számít. Csak szerettem volna kapni belőled valamit. Mint a viktoriánusok? Kár, hogy ma már nem szokás. Csináltathattál volna fülbevalót vagy kitűzőt, vagy ilyesmit. Elspeth nevetett. Klónozhatnál. Robert úgy tett, mintha fontolóra venné. Azt hiszem, még mindig nem dolgozták ki a tökéletes klónozás módszerét. Mi lenne, ha embertelenül kövér lennél, vagy ha a végtagjaid helyett uszonyaid nőnének vagy micsodák. Ráadásul meg kellene várnom, amíg felnősz, de addigra én már nyugdíjas lennék, te meg tennél rám. Jobban jársz az ikrekkel. Ötven százalékban én, ötven százalékban Jack. Láttam róluk képeket, és Jacket igazán nem lehet felfedezni bennük. Honnan van fotód az ikrekről? Elspeth a szája elé tartotta a kezét. Igazából Edie-től. De ne mondd el senkinek. Mióta állsz kapcsolatban Edie-vel? kérdezte Robert. Azt hittem, gyűlölöd Edie-t. 36

37 Gyűlölöm Edie-t? döbbent meg Elspeth. Nem. Nagyon haragudtam Edie-re, haragszom még most is. De sosem gyűlöltem; az olyan lett volna, mintha magamat gyűlöltem volna. Edie... csak csinált egy nagy butaságot, ami összekutyulta az életünket. De akkor is az ikertestvérem. Elspeth habozott. Úgy egy évvel ezelőtt írtam neki... amikor megállapították a betegségem. Úgy gondoltam, tudnia kell. Nekem nem is mondtad. Tudom. Magánügy. Robert tudta, gyerekes lenne megbántódnia. Nem szólt semmit. Ugyan már! mondta Elspeth. Ha apád jelentkezne, te elmondanád nekem? El én! Elspeth a szájába vette a hüvelykujját, és kissé ráharapott. Ezt Robert mindig nagyon erotikusnak találta, begerjedt tőle, de most valahogy nem hatott. Hát persze mondta Elspeth. És hogy érted azt, hogy az ikrek félig te vagy? Edie gyerekei. Azok. Az ő gyerekei. Csakhogy Edie meg én egypetéjű ikrek vagyunk, szóval az ő gyerekei az enyémek is, genetikailag. De soha nem is találkoztál velük. Olyan sokat számít az? Csak annyit mondhatok, neked nincs ikertestvéred, te nem tudod, hogy van ez. Roberten látszott, hogy még duzzog. Jaj, ne már! Ne csináld! Roberthez akart húzódni, de a karjából kilógó csövek nem engedték. Robert óvatosan egy törölközőre tette Elspeth lábát, megtörölte a kezét, felállt, és az Elspeth derekánál domborodó fehér lepedőre ült. Az asszony szinte semmi helyet nem foglalt el az ágyon. Robert az egyik kezét Elspeth párnájára tette, az asszony feje mellé, és fölé hajolt. Elspeth megérintette Robert arcát. Mintha smirgli lenne az ujjai hegyén; Elspeth bőre szinte reszelős volt. Robert elfordította a fejét, és Elspeth tenyerébe csókolt. Annyiszor tették már mindezt. Hadd adjam neked a naplóimat! mondta halkan Elspeth. Akkor tudni fogod az összes titkomat. 37