MÓRICZ ZSIGMOND, a regényíró, folyóiratának karácsonyi

Átírás

1 ARANY JÁNOSRA EMLÉKEZVE ARANY JÁNOS ÍRÓI BÁTORSÁGA MÓRICZ ZSIGMOND, a regényíró, folyóiratának karácsonyi számában cikket ír Arany írói bátorságáról. A cikk első, nagyobbik fele Az elveszett alkotmány-nyal foglalkozik, Arany írói arculatának ez ifjúkori szeplőjével, amelyre az irodalomtörténet a vakság homályát borította. A szerző megtette, amit tudtával senki sem tett meg: végigolvasta komolyan a rossz verset, kiváló* gáttá szemetjéből, ami benne arany, s levonta a következtetéseket. Úgy indul, mintha csak egy irodalmi ítéletet akarna nyolcvanöt év távolságából a halhatatlanság előtt megfellebbezni, de ha már egyszer benne van, nem térhet ki a kötelesség elől, hogy a vizsgálódásából levonható összes következtetéseket is le ne vonja. így jut el azután a zárótételhez, amely cikkének veleje, hogy Arany csak két ízben volt ifjú és bátor és szabad ember: első és utolsó munkájában: Az elveszett alkotmány-ban és az Őszikék-ben; ott politikai, itt emberi bátorsága nyilatkozott meg. Közben, alkotásainak nehéz nyolc kötetén keresztül Arany elejtette a már megtalált irányt, visszavonult, megtorpant. Nincs jelen többé az eseményekben, lezárt dolgok azok az ő számára, amelyekre a közérzés által ráparancsolt lelkesedéssel tekint föl. Ha csak egy irodalmi ítélet megfellebbezése maradna a cikk, több tekintetben egyet lehetne vele érteni. Az elvesztett alkotmánynyal valóban mostohán bánt eddig az irodalomtörténet. Való lényegét, legmélyebb eszmetartalmát még senki sem tárta fel, holott Arany írói fejlődése szempontjából aligha hagyható figyelmen kívül pályájának ez első, jelentős állomása. Az irodalmi perújítás ez ügyben legalább olyan jogosult, mint Petőfit kivéve egész negyvennyolc előtti, reformkori irodalmunkkal szemben. Az is igaz, hogy a munkát bizonyos homály takarja, egyebek közt már csak azért is, mert Arany valamennyi nagyobb műve közül a közönség szélesebb rétegei számára a legkevésbbé hozzáférhető. A felújított perben azonban Móricz Zsigmondnak sem sikerül végleges, kielégítő ítéletet hoznia. Az összes meggondolni-valókat ő sem gondolja végig, s a félig átvizsgált anyagból olyan következtetéseket von le, amelyek a mű át nem vizsgált másik felével szöges ellentétben állanak. Az elveszett alkotmány-nak egyrészt stílrealizmusában, másrészt megdöbbentően bátor, támadó, szinte lázító hangjában Móricz az író politikai bátorságának bizonyítékát találja. Szerinte Arany mindkét tekintetben egyedül, úttörőként áll korában, holott kissé körültekintőbb vizsgálódással könnyen kideríthetni, hogy a negyvenes években a magyar író e téren már kitaposott nyomokon járhat. A stíl-

2 233 realizmusnak és a támadó hangnak ekkor már egyaránt megvannak az irodalmi előzményei. Nem hivatkozunk Az elveszett alkotmány-nyal egyugyanazon esztendőben megjelent, egyébként sokkal gyilkosabb szatirájú és a humor kibékítő ízét teljesen nélkülöző regényre, A falu jegyzőjére. Az 1840-i szatmári, heves-, zala- és somogymegyei tisztújítás botrányai, már Az elveszett alkotmány előtt, hasonló tartalmú művek egész tömegét hozzák létre. Ezek az események adnak indítékot, hogy csak az ismertebbeket említsük, Nagy Ignácnak témában is azonos vígjátékához, a Tisztújításhoz, Kemény Zsigmondnak A korteskedés és ellenszereiről írt röpiratához, Gaál József híres verséhez, Az ólmosbotokhoz és novellájához, Tyukodi uram borzasztó éjszakájához, Czuczor Gergely, Császár Ferenc stb. szatíráihoz. A maradiság már Széchenyi óta állandó vesszőparipája az egykorú magyar irodalomnak, s Kisfaludy Károly kövér Súlyosdi Simonja egyenes őse Petőfi Magyar nemesének. Ez a látszólagos forradalmi téma tehát a szó szoros értelmében benne van már a negyvenes évek levegőjében, s így egyáltalában nem csodálatos, hogy még a különben csöppet sem politikus hajlandóságú Aranyt is foglalkoztatja. Az elveszett alkotmány egyszerűen belekapcsolódik egy már Kisfaludy Károllyal meginduló irodalmi fejlődési folyamatba. Arany számára is adva van a megyei élet kicsapongásainak személyes élménye, s előtte lebeg az ösztönző irodalmi példák egész sora. Amennyire nem újdonság e korbeli irodalmunkban a támadó, sokszor forradalmian éles hang, éppúgy nem újdonság a stílus realizmusa sem. Századok óta nélkülözhetetlen velejárója ez a magyar szatírának. Hagyományokra épít már Csokonai Dorottyája, Fazekas Ludas Matyija is, s e hagyományok éppen ott élnek a legerősebben tovább, ahol Arany iskoláit járja, a debreceni diákság tréfa-kedvelő világában. Űj forrásai is fakadnak közben, s a realizmus hullámai mind szélesebben ömlenek el a víg novellában Kisfaludy Károly, Fáy András, Kovács Pál és Csató Pál műveivel. Az aranykor sivítóan, deklamálóan patetikus stílusának tőszomszédságában ott nő már ilyenformán a vaskor realizmusa is, a mindennapi élet egyszerűbb, józanabb, parlagiasabb nyelve, együtt fejlődik amazzal, sőt hovatovább szembe is fordul vele. A harmincas évek regény- és novellairodalmának éppen ez a stílusbeli kettősség egyik legszembetűnőbb jegye. Fáy A Bélteky-ház néhány lapján már valóságos antiretorikát ír. Kifejlődik az eposzparódia sajátos műfaja, s már egy évvel Az elveszett alkotmány megírása előtt, jelentős előzmények útján jelenik meg a Pesti Divatlapban Petőfi klasszikus stílparódiája, A helység kalapácsa. Amily kitaposott utakon jár tehát Arany a megyei élet visszásságainak támadásában, éppúgy előzményekre épít akkor is, mikor Az elveszett alkotmányban egyúttal az eposzi stíl hamis ünnepélyességét is parodizálja. Ő sem tesz végeredményben egyebet, mint elődei, s bár tagadhatatlan, hogy a mai olvasót is megkapó rátermettséggel forgatja fegyvereit, a kezdeményezés érdeme nem az övé. Bajos megkülönböztető politikai bátorság bizonyítékát látni abban, amit már jóval előtte mások is megtettek, s amit vele egyidejűleg még az övénél is kegyetlenebb nyíltsággal tesz meg Eötvös.

3 234 Bátornak pedig mégis csak bátor cselekedet Az elveszett alkotmány, de hogy miben igazán az, azt Móricz Zsigmond nem mondja ki. Az ő idézetei csak a mű egyes részleteire világítanak rá, de non fedik fel az egésznek koncepcióját. Igen érdekes helyeket sorakoztat fel a munkából, de nem veszi észre azt, ami Aranynak a főmondanivalója, ami a vers igazi lelke, amin annak egész lényege megfordul. Az ő beállításában nem egyéb az a magyar maradiság s részben a haladó párt irgalmatlan ostorozásánál, csupa bírálatnál, csupa negatívumnál, holott a valóságban Arany nemcsak hogy a támadásban is tovább megy hiszen egy harmadik, neki még ellenszenvesebb pártra, az ingadozókra is alaposan ráteríti a vizes lepedőt, hanem mind e negatívumok mellé éles vonásokkal odarajzolja a maga pozitív ideálját is. A befejező énekek megkapó látomásában Hábor és Armída, a haladásnak és maradásnak egymással marakodó védőszellemei megsemmisülnek, de poraikból gyönyörű szellempár kel új életre, s mutatja meg a boldogulás egyetlen igaz útját a pártokra tördelt, puszta jelszavakon lovagoló, kicsinyes önzésbe fulladt magyarságnak. Erély és Lelkesedés születik a mű végén a régi magyar Olimpusz levitézlett istenségeinek porából, s ragyogó fény tölti be hirtelen az ódon vármegyeházat, eltágul s templommá magasztosodik maga a terem, oltárrá válik a zöld asztal, mikor annak a szavával hányják szemére az elképedt megyegyűlésnek a negyvenes évek magyar bűneit, akire ekkor már alig valaki hallgat szerte e hazában. A kicsinyes önzéssel a nagyszerűt, érdekkel a benső, szívbéli jutalmat, szóval a tettet, visszavonással az összefogást állítja ezután szembe Arany, egy szóval: a bűnnel, a bajjal azoknak ellenszerét, az Erély alábbi, teljes programmot nyújtó szavaiban: Önzéstek nagyszerű légyen: Ti legyetek gazdag polgárai gazdag e honnak; Ti legyetek boldog polgárai boldog e honnak; Légyetek értelmes polgárai művelt e hazának, És legyetek büszkék, mint gyermeki büszke hazának; z legyen önzéstek, meg ama benső jutalomra Vágyakozás, a mely olly édes az emberi szívnek. Tetteket a honnak! hiszen, oh, mi ez a haza? nemde Tinmagatok, nőtök s olajvesszőre hasonló Gyermekitek? Nosza hát tegyetek fogadást a hazának Oltárán, miszerint ha erő keú, adtok erőt, ha Pénz kell, adtok pénzt, ha kitől telik ész, az adand észt, S adtok vért ha kíván a közös haza életet adtok. Lehetetlen fel nem ismerni e sorokban a Hitel, de különösen a Világ szerzőjének hangját, s valóban tiszteletreméltó az az erkölcsi bátorság, amellyel Arany a negyvenes évek közhangulata ellenére e hanggal azonosítani meri magát. Széchenyi egész tanításának tömör, szinte hiánytalan foglalata ez a pár szó, azé a tanításé, amely minden pártpolitikán és érdeken felülemelkedve egy magasabb, tiszta emberi s egyszersmind mélyen nemzeti életeszményt állít célul népe elé, s amelytől, talán éppen ezért, a negyvenes éveknek túlságosan is napi problémákba bonyolódott magyarja már pártkülönbség nélkül előfordul. Kora valamennyi pártjával szembekerül így Arany, hogy Széchenyi szavával önnön lelkéből szólhasson. Csakugyan nem adja át magát semminek, ami a napi politika látókörén túl nem nő, fölötte

4 235 marad mindenik iránynak s minden távolságnak, de nem mert nem volt ideálok harcosa, hanem éppen mert nagyon is az volt, mert a politikai élet szemléletében is az eszmények híve maradt. 1 Ideálért harcol Arany mindjárt ez első munkájában, s ki is tart ez ideál mellett mindhalálig. A maga egészében tekintve a költeményt, nagyon is fedi őt ez az írás, s ezt az irányt ő is állandóan fedezi. A negyvenes éveknek Széchenyi-ellenes álláspontja csakhamar tévesnek bizonyul. A szabadságharc tragikus kimenetele kétségbeejtően rácáfol az érzelmek politikájára. A Bach-korszak nyomasztó csöndjében legnagyobbjaink szinte egy emberként térnek vissza Széchenyi igéihez. A letiport ország a döblingi nagy tébolyodottól várja újra a feltámadását. Az ötvenes évek Aranyának oka sem volt magát elejtenie, visszavonulnia. Nem neki kellett az időhöz igazodnia, az idő igazodott vissza oda, ahol ő már Az elveszett alkotmány írásakor tartott. A Nagyidai cigányok kétségbeesett kacaja a puskaporát előre elpuffogtató Csőri vajdán és a Buda halálának a vezérek felelősségére kérlelhetetlen rávilágító zordonsága egyazon világnézeti forrásból fakadnak Az elveszett alkotmány-nyal. Ott a tényleges erőviszonyokkal nem számoló álmodozás és önhittség, itt az önuralom hiánya, a minden más érzést elfojtó szenvedély sodorja pusztulásba a közösséget, úgy amint azt Széchenyi nemzetéről előre megjövendölte. Az elveszett alkotmány még bizakodó és remélő Aranya Széchenyi szavával figyelmezteti nemzetét a veszedelemre; A nagyidai cigányok és Buda halála vérző szívű énekese Széchenyi szellemében világít rá a pusztulás okaira. Egyikben is, másikban is jellegzetesen epikus módra, jellemekbe és eseményekbe transzponálva jelentkezik ez a világnézet. De leplezetlen nyíltsággal, közvetlenül is megszólal, mikor mint lírikus olvassa Döbling nagy halottját sirató nemzete fejére a Széchenyi emlékezetében: El kelle buknunk haj, minő tanulmány! Meg kelle törnöd oh, mily áldozat f Hogy romjaidra s romjainkra hullván Adjunk, Igazi tenéked igazat. Nincs törés Arany világnézeti fejlődésében, nem vált színt politikai meggyőződése. Nem sodródik, amerre a tömeget sodorja az ár; sziklaként áll meggyőződésével a forgatagban, mint ahogy áll mindig az eszmények embere, súlyosabb s ezért tehetetlenebb lévén, semhogy sarkaiból kifordulhasson.* A mondottakból kiviláglik, mennyire nem fogható rá Arany nehéz nyolc kötetére sem az óvatos bátorság, sem a következetlenség vádja. Első munkájában bátrabbnak mutatkozik, mint Móricz véli, s amit ő a továbbiakban következetlenségnek lát, az csak kitartás a Móricz fel nem ismerte eredeti felfogás mellett. Az elveszett alkot- 1 Ez egyúttal magyarázata annak is, miért maradt e műve saját korában a huszonöt arany ellenére is hatástalan. 2 Ezúttal csupán a tény megállapítása a fontos. Nem térhetünk ki e meggyőződés fejlődésének indító okaira. Arany élete kissé tüzetesebb ismerőjének, hiszszük, így sem okoz fejtörést megállapítani, milyen jó oka volt a fiatal hevében egyszer már zsákutcába került költőnek Széchenyi meggondolt világnézetére esküdnie.

5 236 mány írójának bátorsága abban áll, hogy síkra mer szállni eszményéért, amikor az már korszerűtlennek, túlhaladottnak tetszik. Ez egyszerűségében is rendkívüli élet további folyamán azonban az írói bátorságnak egyéb, nem mindennapi bizonyítékaira is találhatunk. Elnyomatáskori egész költészetében azonosítja magát a szerencsétlenségét sínylő nemzettel; fel meri idézni az elesettek szellemét, s megkönynyezi az özvegyen és árván maradtak szent szomorúságát; dicsőíteni meri a Bécsben csak lázadásnak tekintett szabadságharc koldusként bujdosó hőseit; balladáiban meg meri bélyegezni a zsarnokot, s amikor az allegória szitáján már-már átlátó hatalom a maga dicsőítését kívánja tőle, a felszólításra A walesi bárdok félreérthetetlen nemiével felel. Igaz, hogy ez nem a Petőfi és nem is Az elveszett alkotmány Aranyának korholó, támadó bátorsága, hanem a hitét csak szükség esetén, de akkor még a bitó árnyékában is bátran megvalló vértanúé. A letiport nemzet énekeséhez azonban nem is az újítónak, a forradalmárnak szükségképpen faját sem kímélő bátorsága illett, hanem a nemzetével, annak létéért, együtt remegő, azt az idegen elnyomástól féltő, s mégis, aggodalmában is tántoríthatatlan férfiléleké. Fájt neki a bukás, hibáztatta is a történtekéit felelőseket, de sokkal hívebb fia volt nemzetének, semhogy elesettségében pellengérre tudta volna állítani hibáiért A nagyidai cigányokban, vagy hogy kevésbbé objektív kritikát bírt volna gyakorolni a Buda halálában. Az estében halálra zúzódott gyermek apja kacag úgy a végzetes csínyén, mely magzata vesztét okozta, mint Arany teszi, nemzete életéért reszketve, A nagyidai cigányokban. Ez a lélektani magyarázata, miért objektiválódtak e költeményben Arany modelljei túlságosan is üstfoldozó cigányokká. Nem mindennapi bátorságnak és elvhűségnek bizonyítéka az a levél is, amelyet közvetlen a kiegyezés után intéz Eötvöshöz, mikor neszét veszi, hogy fejedelmi kitüntetésben akarják részesiteni. Ha még lehetséges, múljék el tőlem e pohár! írja ekkor. Én a koronás magyar királynak buzgó lojális híve és engedelmes jobbágya kívánok lenni; azt sem tudom, mi következménye lenne, ha én e fejedelmi legfensőbb kegyet magamtól elhárítanám; de úgy érzem, hogy helyzetemben e következményt kellene választanom inkább. Függetlenségét félti, és akarja akár a fejedelmi kegy visszautasításával is megőrizni, s nem is enged addig a negyvennyolcból, míg Eötvös cáfolhatatlan érvekkel meg nem győzi, hogy a kitüntetés nem a költő meghódolását követeli az uralkodó előtt, hanem az uralkodó hódolatát tolmácsolja a nemzet most élő legnagyobb költőjének. Ugyanaz az Arany szólal itt meg, aki tapodtat sem engedett eddig elveiből, s aki most sem tud fordulni a fordulókkal, mikor a kiegyezés szinte mindenki szemében rózsásabbnak mutatja az eget; az ekkor már leányát is gyászoló Arany, aki sem együtt örülni nem tudva az örvendőkkel, sem támadásra, sem biztatásra belülről nem ösztönöztetve, most csaknem egy évtizedre elhallgat. Magára maradt tépelődéseivel, nem tud ünneprontó lenni, de kétségeit sem tudja elaltatni, s az önmagával meghasonlás felhozza lelkéből az őszikék fájdalmas önvallomásait.

6 237 A támadó bátorság valóban csak ritkán kap hangot Arany lantján, de ezt teljes mértékben megmagyarázza az érzés, mely nemzetéhez köti, az ízlés, amelyet szemérmes egyénisége sugall, és megmagyarázzák a körülmények, amelyek között pályája halad. Az írói bátorság azonban nemcsak támadásban és aggresszivitásban nyilvánulhat, hanem elvhűségben és hitvallásban is, s a hitvallónak a forradalmárénál semmivel sem csekélyebb értékű bátorságára örök példatár Aranynak egész költészete, Az elveszett alkotmánytól kezdve föl egészen az őszikékig. SKALA ISTVÁN ÉS UJVARY LAJOS A NEGYVENÉVES ARANY ARANY tudvalévőén korán öregedett. Harminchárom éves korában is úgy érezte, hogy... Nem évek száma hozza Nem mindig a vén kort elé: Kevés esztendők súlya szintúgy Legörnyeszt a mély sír felé. 1 Negyvenéves és már a lejtőn érzi magát:,,... minél messzebb haladok, Annál mélyebb a setétség; Vissza sem fordulhatok... Éltem lejtős útja ez... 2 Valóban 1854-től 1859-ig, a Toldi estéjé-től akadémiai székfoglalójáig alig jelzi nagyobbméretű alkotás a múló esztendőket. A költő különös természete ezekben az években hatalmasodik el rajta: mindenféle munkára alkalmatlannak érzi magát, iskolai foglalatossága szörnyű teher, panasza nem szűnik meg, hogy sem írni, sem olvasni nem tud. A nemzeti s az állami lét bizonytalansága kétségkívül megtetézte az egyéni gondokat:>,... nékem e földön teherből, Bánatból rész jutott e l é g... Ah, vén vagyok... S mégis: e látszólag meddő periódusnak élén olyan költemény áll, aminő a Gondolatok a békekongresszus felől, s végén a Széchenyi emlékezete! A körösi nagy idegenségben, ahol Arany és családja soká nem lelték helyüket, születik meg a csodálatos erejű és mélységű Dante, s 1854: az első ballada-esztendő. Élet és alkotás közt áthidalatlan űr van Aranynál, még hozzá egy szegény és elég szomorú élet s egy ámulatbaejtően gazdag alkotás-világ között. Ez az ellentét, Arany egyéniségének és géniuszának nagy titka, még megfejteden s alighanem az is marad. A külső eseményekben különösen fukar nagykőrösi tíz esztendő történetét adja nagy monográfiájának most megjelent második kötetében Voinovich Géza, 3 aki egy nemrégiben elhangzott beszédében éppenséggel Arany életének szomorú látványáról 4 beszél. E szomorú látványt négy nagy fejezetben éppúgy tagolva, mint első kötetét tárja elénk Voinovich, aki ezt a második kötetét nagy önmérséklettel, sőt tudatos önmegtartóztatással vezeti végig rideg tényeken, adatokon, levél-részleteken és az Aranyról szóló iroda- 1 Évek, ti még jövendő évek (1850). 2 A lejtőn (1857). 3 Arany János életrajza Irta Voinovich Géza. Budapest, Μ. T. Akadémia, 1931 j kép. A mű első kötetét a Magyar Szőnie VIII. (1930) köt. 38. s. k. l.-ín ismertettük. 4 Budapesti Hírlap, 1932 febr. 9.

7 238 lomból merített idézeteken. Meg kellett tagadnia önmagát s magában nem egyszer a kiváló szépírót, mikor ezt a nagy művét szívének, ha jól sejtjük, talán legkedvesebb gyermekét nem a biographie romancée -nak régente csak Angliában, de most már világszerte elterjedt eszközeivel írta meg, hanem tudományos metodikával, mely az adatgyűjtésben természetes ugyan, de itt a kidolgozás puritán formáiban is érvényesül. Voinovich rendkívüli tárgyismerettel, önfeláldozó szorgalommal és pontossággal dolgozott, művének bűne csak egy van: az erény 1 : anyagának gazdagsága. Az az érzésünk, hogy a szerző, aki közel évtizede közrebocsátotta Arany verseinek szinte mintaszerű magyarázó kiadását, de akinek monumentális méretű nagyobb kommentárja is régtől fogva készen várja az annyira óhajtandó publikálást, néhol maga is küzködött azzal a rengeteggel, melyet Arany élete-műve körül felkutatnia sikerült. Nem elégszik meg azzal, hogy egy-egy költői alkotás irodalmi mintáit, a költő által felszítt hatásokat feltárja; részleteiben is méltatja a művet s messze a korabeli kritikán túl, egész napjainkig idéz esztétikai méltatásokból. De nem egyszer így például a balladák esetében a versek további sorsa amit Fortleben -nek nevez az irodalomtörténet is leköti. Zichy Mihály ballada-illusztrációinál megállapodik s itt még Pasteiner Gyula is szóhoz jut, aki e finom ábrázolásokat szépen méltatta. (357. s köv. 1.) Nem csoda, ha ennyi hasznos és tanulságos tudnivaló egyszer eltéríti az olvasó figyelmét Aranyról és életéről, a monográfia ilyen helyeken egész adattárrá bővül; másszor viszont követelővé tesz ez a bőség s nagy a csalódásunk, ha pl. a Gondolatok a békekongresszus felől szellemi környezetrajzát hasztalan keressük. Bizonyára a bőség volt a szerző célja is, ez vezette munkájában. Köszönet illeti érte, mert a magyarság adós volt egyik legnagyobb és legműveltebb szellemének ezzel a művel, mely céltudatosan túlnő a biográfia keretein és Arany-filológiává szélesedik. Évtizedeken át Voinovich művére kell majd visszanyúlni mindenkinek, aki Arany életének és költészetének rejtettebb rugóit keresi s belőle fog táplálkozni az az Arany-kultusz, melyet e lapokon már egyízben sürgettünk, s amelynek el kell következnie, ha a nemzet a szellemi és nyelvi megújhodás e gazdag forrásától nem akar mindenestől elszakadni. De a nemzetnevelő Arany-kultusznak arra is szüksége van, hogy Voinovich nagy életrajza után melyben, fájdalom, nem könnyű eligazodni hamarosan megszülessék egy rövid standard -életrajza Aranynak, mely irodalmunknak olyan klasszikusa legyen, aminő volt a maga idejében Gyulai Vörösmarty -ja. Csak Voinovich tudása, szorgalma, szeretete és írói képessége ajándékozhatja meg ezzel a magyar irodalmat. BALOGH JÓZSEF 1 Évek, ti még jövendő évek. 2 Magyar Szemle 1. (1927),